– Üdvözlöm! Hogy érzi magát?
– Jó napot. Vagy szebbet? Bár ez is elég ragyogós. Amúgy köszönöm, kicsit elgémberedtem, de vidáman látom a világot.
– Ezek szerint alaposan kipihente magát.
– Szó se róla, négy hét szünet elég sok mindenre elegendő.
– Fura. Nekem is éppen ennyi volt, mégis: egy kicsit másképp éltem meg.
– Nocsak.
– Imádom a „nocsak”-jait. Meg a hozzá társuló, hattized milliméterrel felvont bal szemöldököt. Igenis, hiányzott, hogy találkozzunk. Azt nem mondom, hogy frusztrált a kimaradás, de már nagyon megszoktam.
– Netán függő lett?
– Azt nem mondanám. Legalábbis szeretném jó szívvel kijelenteni, hogy nem süllyedtem Hétrenéző-függésbe.
– A maga helyzetében ez bátor megnyilatkozás.
– Amennyiben?
– Az egyik szereplő azt állítja, hogy nem függ a neki teret adó szövegtől? Hát…
– Jó, ennyire nem akartam eltávolodni a kettőnk párbeszédes világától. Persze, tudom az „igazságot.”
– És zavarja?
– Nem. Valójában ezen már túljutottam. Kicsit sem zavar, hogy egy ember képzeletében élünk, aki néha felhasznál bennünket.
– Legalább nem kihasznál.
– Látom, feljön a hálóhoz, hogy lecsapja a szólabdákat. De nem hagyom magam összezavarni. Szóval kicsit sem bánt, hogy egy kitalált karakter vagyok. Szívesen állok bele a szerepbe.
– Ahogyan én is. Magát mi motiválja?
– Hogy kettőnk diskurzusa talán másnak is ad valamit. Esetleg szórakoztatja, jobb esetben elgondolkodtatja, legjobb forgatókönyv szerint talán némi hasznos és értékes gondlatmorzsát is felcsipegethet belőle.
– Remek. Látom, ráérzett a lényegre. Ilyen a szereplők élete.
– És ebben az is benne van, hogy pár hét szünetet kapunk. Mintha kispadra ültünk volna.
– Remélem, azért nem zsibbadt el, vagy merevedtek be az izmai.
– Igyekeztem formában tartani magam. Sokszor töprengtem, elmélkedtem. Hosszú séták során elképzeltem, hogy beszélgetünk és felidéztem, milyen lámpagyújtó hatású, ahogyan a maga bölcsessége rámutat egy-egy dologra. Hogy nem magyaráz, meg nem rág szájba, hanem hagyja, hogy rácsodálkozzak.
– Ez a mód a járható út. Hiszen tudja.
– Éppen ez az. Talán kinevet érte, de van, amit hosszú hónapok után is szinte szóról szóra vissza tudnék ismételni.
– Ez a rácsodálkozás varázsa. A belvilágba megékező felismerés beavató élménye. Ezt valóban nem felejti el az ember.
– Az elmúlt hetekben ezt próbáltam felidézni, de nem holmi bús nosztalgiával.
– Hanem?
– Összegeztem, szintetizáltam. Kicsit távolabbról néztem a vasárnap délutáni találkozóinkra.
– Ezt nevezem. És felkészült?
– Arra, hogy folytassuk? Hát persze. Hiszen itt vagyok. És remélem, nem úgy nézek ki, mint aki kényszerből jött. Bízom benne, nem hasonlítok a fogászati ügyelet várójában begyulladt bal alsó hatossal miatyánkozó páciensre.
– Közel sem. Akkor tehát: folytassuk.
– Ezer örömmel.
– De ma még hangolódjunk. Engedjük meg magunknak, hogy egyszer komoly téma nélkül, mégis: az alapok alapját megbeszélve legyünk kicsit együtt.
– Rendben. Valahogy ez is a helyén van. Különösen ebben a változó világban.
– Változó. Tetszik a szó. Alakítsa át egy kicsit és máris jobban esik kimondani. Változatos. Abban ott a változás, de a sokszínűség és a lehetőségek bővelkedése is.
– Köszönöm. Látja, ez az, ami hiányzott. Tök egyértelmű, amit mond, mégse jutott volna magamtól az eszembe. De jólesik rábólintani.
– Örülök, hogy egy apróságot magával visz. Nyugodtan gondolja tovább, mert az értelmezés tovább bontható-alakítható. Van rá egy hete. Akkor újra találkozunk. Amúgy pedig: végtelen sok ideje.
– Fura beszélgetés volt. Mindenesetre jól jött; nem azért, mert annyival okosabb lettem, hanem a dolgok helyre tétele miatt. Várom a jövő hetet.
– Eljövök. És viszlát.
– Viszontlátásra.
kép: pixabay.com
