Szeptember elseje, hétfő. Nem elég, hogy iskola-, de még hétkezdés is. Éppen ezen a napon tettem be a lábamat a közoktatás rendszerébe 1986-ban. Akkor még nem sejtettem, mi vár rám. Három, kellemes emlékekben megőrzött, színvonalas vállalati óvodában eltöltött esztendővel kicsi hátam mögött szeppentem be az egyik hátsó padba. A szülők – köztük az én édesanyámmal is – pár percig még ott ülhettek a tanterem falánál felsorakoztatott székeken, de nem sokkal a nyolc órás kezdést jelző, kegyetlenül fémes csengőhang után kitessékelték, kiterelték őket.
Nem ezt őrzöm életem legboldogabb napjaként. Rövid időn belül, nagyjából az első szünetig már tudatosult: ez nem az ovi. Tudtam, persze, hogy majd tanulni kell. Ezzel sose volt bajom. Maga a rendszer. A kommunizmus végnapjait éltük, ezt boldog-boldogtalan tudta már, s nem csak érezte. Kivételt képeztek ez alól szüleim és az iskola vezetősége, tanári gárdája. Ott minta 1970-et írtunk volna. Ennek szellemében indulókat fújva kellett a közeli kultúrházba masírozni, kettes sorokban, gyakran (frankón!) menetelve. Még rosszarcú munkásőrök kötötték a nyakunkba a kék kisdobos, felsősöknek a piros úttörő-nyakkendőt. A könyvben bővebben írtam erről, de ’86 nyarán még „Igazgató elvtársnő”-nek címezték szüleim a félvételi kérelmet. És nem, nem viccből; semmi Tanú-féle irónia.
Hamar kiderült, hogy kilógok a sorból. Mária Teréziáról akkoriban még nemigen tudtam. De ha ismertem volna emlékezetét, se fogadom tárt karokkal. Se őt, se poroszos oktatási rendszerét, ami máig dívik kis hazánkban. Ha valami méltó lenne az elsüllyedésre, úgy ólommal csurig töltött Titanic módjára kéne a Mariana-árok legmélyére ereszkednie a „jó katonákat és alattvalókat nevelni (vasfegyelemmel) a birodalomnak” alaptézise. Talán még jelen életünkben megérjük, hogy ezt az ósdi elvet életképes, éltető és valóban támogató, igazi oktatás zajlik majd.
Szar volt, na. Harmadik félévig bírták az ősök. Akkor átvittek egy másik iskolába, mert már erősen két számjegyű intőt gyűjtöttem. Ebben persze a fára mászás is, mint nevesített bűneset szerepelt. Mindezt okkal hoztam szóba; nem vagyok híve a terméketlen, pőre nosztalgiának.
2023-at írunk. Idén – hip-hip-hurrá!! – péntekre esik a „mágikus” szeptember 1. Kezdődik az iskola, becsengetnek. Erről írtam már (https://ladonyijanos.hu/a-becsengetesi-trauma-gyogyitasarol/
), nem ismételni akarom önmagamat.
Egy nap és végre hétvége. Az ötféle forgatókönyv közül idénre az elképzelhető legkedvezőbbet kapják diákok százezrei. Látszólag. Mert leselkedik rájuk egy csapdahelyzet. Amit egészen kevéske szülői bölcsességgel habkönnyű építő-éltető tuninggá alakítani. Eredet kozmikus, így hangzik:
Pénteken a reggeli és délelőtti órákban egzakt módon együtt áll Hold és Neptunusz a Halak asztrológiai jelében. Aki remegő bokával és gyomorideggel indul iskolába, annak nem túl jó hír. Érzékennyé tesz. Hajlamossá, hogy kiszínezd félelmeidet – köztük a legordasabb, rémpofájú szörnyűségeket is. A két lélekjelölő planéta pacsizik érzelmes, vizes jelben. Testesülő rettegés, manifesztálódó szorongások. De nem törvényszerűen.
Kedves, nyugodt szavak.
Érezhetően áramoltatott, megtartó szeretet.
Érzelmi biztonság erősítése.
Ilyen töltetű mondatokkal, gyengédséggel, némi törődéssel csodák érhetők el. Kiolthatod gyermeked sulifóbiáját. Nem, nem örökre; nem ez az égi mozzanat reformálja meg a világot. Ám emlékezz: a kezdetben ott a kiteljesedés információja, ahogyan a vetőmagban kódolva már a kész növény milyensége is tetten érhető.
Egy egész iskolaévre vonatkozóan tudod alakítani csemetéd szája ízét. Nyilván, ha szenvedni akar minden és bármi áron, akkor a csillagokat is hiába hozod le. De ne rajtad múljon.
Tudj róla és tegyél érte.
kép: pixabay.com
#ladonyijanos #asztrozófia
– ha tetszett a bejegyzés,
– ha szeretted olvasni,
– ha örömet okozott,
megköszönöm, ha támogatod a munkám és a következő bejegyzések elkészülését:
