Meddig hivatkozhatunk arra, hogy nincs mintánk?

Meddig hivatkozhatunk arra, hogy nincs mintánk?

Rafinált szerkezet az egónk; sokan tekintenek rá úgy, mint a kis rohadékra, akinek egyetlen és legfőbb dolga, hogy dagonyában hagyjon bennünket és elválasszon a fejlődés és a kiemelkedés ehetőségétől. Ez – természetesen – nem igaz. Az egó működési elve szerint a biztonságot szolgálja, ehhez pedig eszközül egy meglehetősen egyszerű módszert választ: a változatlanságban tartás késztetését; azt, hogy ne akarjunk ugrálni, jó az, ami van. Hangsúlyozom, ez késztetés. Tegye fel a kezét, akinek az egója pisztolyt nyomott a halántékához és úgy kényszerítette a tett nélküliségre! Na ugye!

Minél kifinomultabb egót tudhatunk magunkénak, annál szofisztikáltabb, hihetőbb és valóságosabb(nak tűnő) kifogásokat kapunk készen, gyakran akár el is hisszük őket, főleg, ha el akarjuk. Az egyik ilyen „miértnemteszemmegamitmármegkéne”-pirula a mintanélküliség, őt járjuk ma körbe.

Ízlelgessük, csócsáljuk a következő mondatokat: „nem láttam otthon, milyen az igazi férfi/női minőség”, „engem nem szerettek a szüleim, így nem tudom, hogyan szeressem a gyerekeimet, fingom fogalmam sincs a szeretetteljes kapcsolódásról”, „a mi családunkban mindenki érdekből/kényszerből házasodott, hiányzik a szerelem és a harmonikus párkapcsolati családi mintázata”, „apám, nagyapám, dédapám és fölöttük is mindenki napszámos volt, nem láttam, hogyan kell, hogyan lehet alkotó-teremtő, bőségben leélt életet megvalósítani”, stb.

A felsorolásnak csak a lustaságom és a terjedelem szab korlátokat; mindannyian hallottunk ilyen, és ehhez hasonló ordas kifogásokat, minősített esetben akár saját magunktól is. De mi ezzel a gond, ha valóságosak és tényleg így nőttünk föl? A kulcs a felnövésben bújt el. Jó két évtizede hallottam egy mondást, ami az ember arcáról szól: harminc éves kor fölött az ember felelős azért, hogyan néz ki az arca, milyen arcvonásokat gyűjtött össze. Jó mondás, maximálisan tudok azonosulni vele. Pontosan ugyanez a helyzet a mintákkal és azok hiányával is, csak itt nem kell három évtizedig malmozni születésünket követően.

Elmondhatjuk, hogy nagyjából húsz és harminc éves korunk között már körvonalazódik, merre szeretnénk haladni. Közbeszúrok: az irányt látjuk, de ez nem zárja ki a későbbi, akár többszöri és radikális váltást sem, hiszen a fejlődésünkkel együtt változhatnak a prioritásaink is. Látjuk, merre szeretnénk menni és vagy van hozzá hozott mintánk, vagy nincs. Ez az a kritikus évtized, amikor a mintanélküliséget már kifogásként használjuk.

A ma emberének egyik óriási – és korábban még nem ennyire könnyen elérhető – előnye, hogy a hiányait a technika, a nyitottság, a kommunikáció szolgálatába állításával képes pótolni. Ha minden vágyam fúrni-faragni, de az apám mondjuk könyvtáros volt és a család szerszámkészlete kimerült egy kalapácsban és egy csavarhúzóban, ugyan meddig hivatkozhatok jogosan erre a (valódi) tényre, mint kifogásra? Nem volt, hát nem volt. Kereshetünk olyan ismerőst, barátot, aki barkácsol, nézhetünk videókat róla – ezer és egy módon pótolhatjuk a hozott „hátrányt.” Azért tettem idézőjelbe a hátrányt, mert csak látszólag és csak elsőre az.

Minden ilyen „hiány” és „hátrány” igazából értünk van. Segítenek abban, hogy csak azért is nagyot alkossunk olyan területen, ahol nincs hozott előnyünk. Aki botfülű családba született, sokkal elismerésre méltóbb zenészként kiteljesedve, mint aki előbb zongorázott, mintsem járni tudott volna. Utóbbi számára szinte kényszerpálya volt a muzsika, nem pedig saját, valódi vágyból fakadó szabad választás édes gyümölcse feltétlenül.

Ha nem adatott meg családilag, majd én megteremtem – ébresszük fel ezt az erőt és ezt a lelkesedést. Engedjük el a sóhajtozást, a jajdejólettvolnát és tegyünk, menjünk utána, pótoljuk. Ha nem szerettek a szüleink, ezer és egy helyről leshetjük el a jó mintát, kedvünkre válogathatunk élő, hús-vér és irodalmi, filmművészeti szereplőktől viselkedést, jellemvonásokat, mindent. Először „csak” másoljuk, utánozzuk őket és meglepő hamar kialakul a saját „stílusunk”, kifinomultan tudjuk működtetni azt, amire vágyunk, hiszen pont ez, a vágy ad erőt és tehetséget az eredmények eléréséhez.

Ha eddig így vélekedtünk: „nem volt mintám arról, milyen szeretetben felnőni, ezért praktikus, de rideg apa/anya vagyok”, alakítsuk át a mondat második felét: „nem volt mintám arról, milyen szeretetben felnőni, ezért kettőzött lelkesedéssel, szívem vágya szerint élem meg a szerető szülő szerepét, gyógyítva ezzel önmagamat is.” Csak ennyit kell tennünk. Ugye, milyen egyszerű?

 

kép: pixabay.com

Tervezd újra!

Szerdán egzakt a Kos asztrológiai cikkelyében járó Mars és Uránusz együttállása. Mindkét planéta aktuális égi útjáról többször tettünk említést, külön-külön is, de most együtt, erőiket egyesítve segítik a földi vándort. (tovább…)

A döntésiszonyról egy percben

A döntésiszonyról egy percben

Mostanság gyakran kerül szóba a Bak, nemrég a Plútó tett markáns fordulatot ebben az égi szeletben. Bak – előrehaladás, fejlődés. De mi kell ehhez? Igen, döntések. A döntés meghozatala korunk egyik mumusa, sokan inkább kiadnák ezt a „kellemetlen” feladatot bérmunkába, alvállalkozónak, hogy ne kelljen 1. döntést hozni 2. felelősséget vállalni. Ha az aljáról indulunk ki, akkor bátran megállapíthatjuk, hogy jobb egy rossz döntést hozni, mint nem dönteni. Amikor utóbbi megoldást választjuk (mert hát ez is egy választás…), akkor a Sors kénytelen helyettünk dönteni. Ebben pedig vagy van köszönet, vagy nincs – igazából elvesztettük a ráhatásunkat a döntés kiengedésével. Nyilván jó, mert minden tapasztalás és megélés csiszol bennünket, csak nem biztos, hogy jelen valóságunkban ennek örülni tudunk, a kialakult helyzetet pedig megelőzhettük volna egy döntés tudatos meghozatalával.

Valójában azonban nincs rossz döntés: mindig az aktuális valóságunk szerinti legjobb döntést hozzuk meg, nem tudunk nem így működni, kódoltan bennünk dolgozik ez a mechanizmus. Ez a tétel még akkor is igaz, amikor valaki a nyolcadik emeletről kilép: abban a pillanatban, abban a kilátástalanságban nem dobott fel a rendszere jobbat, mint véget vetni a „mókának”. Lehet, hogy a döntés után akár másodpercekkel másként, utólag tekintve jobban döntenénk, de ott, akkor mindig a legjobban határozzuk el magunkat.

Nem döntve kiszolgáltatottá tesszük magunkat: nem azzá válunk, hanem azzá tesszük magunkat, óriási a különbség! Egy suta kapura lövés mindig jobb, mint egy gyáva oldalpassz, hogy csak menjen tovább a labda és tudjam le a felelősséget. A döntő ember a döntő pillanatokban igenis jobban fog működni, mint a tétova és a hezitáló-nem döntő. Bármilyen félelmetesnek is tűnhet, de semmi, az égvilágon semmi veszíteni valónk nincs: sodródni mindig lehet újra. Miért ne tehetnénk egy próbát? Dönts a döntés mellett!

kép: pixabay.com

Pin It on Pinterest