2019. Sze 29. 0

Egy maraton margójára II. rész

Az első rész előre nem tervezett kimenete miatt közel fél éve úgy köszöntem el ebben a témában, hogy jövök a második fejezettel. Ennek az ígéretnek most teszek eleget. Az előző bejegyzés végén még azt írtam, hogy privát körülmények között futom le majd a legendás távot. Ott és akkor még élt bennem a remény, hogy hamar, napok-hetek alatt elmúlik a fájdalom és a jó edzettségi szintemet kihasználva egy hűs vasárnap hajnalban lefutom a 42.195 métert. Ez sem így sikerült: közel két hónapnak kellett eltelnie, mire egyáltalán tíz kilométert egyben képes voltam lefutni; eddigre pedig, mint könnyű szárnyú pillangó illant el az április elejei csúcsformám. Apró adalék: nem hiszek a véletlenekben; maximálisan osztom Szepes Mária vélekedését: „a véletlen fel nem ismert szükségszerűség.” Nem akartam elmerülni abban, hogy az élet kib…abrált velem. Hálás vagyok, hogy a lehető legközelebbről, a feleségemtől, Ágitól kaptam segítséget és a biologika csodás módszerével világított rá, milyen konfliktustól sántikáltam. Talált, süllyedt. Tényleg. Ettől még a gyógyulás ideje nem rövidült le, de a megértés hihetetlenül sok lelki terhet gördített le a vállamról.

Ekkor kezdtem el gondolkodni, hogy fejlődni az ellenállás növelésével és a nehezebb út választásával lehet leginkább. A tömegversenyektől való tartózkodásnál vettem fel a szálat és a futónaptárt böngészve ébredt fel az ötlet: szeptember végén, mikor még nyílnak a völgyben a kerti virágok, ott a nagy budapesti futóverseny. Nyomban be is neveztem rá, az időelőirányzatból (4 óra) pedig lefaragtam 15 percet és azzal a konkrét céllal vágtam neki a következő hónapoknak, hogy ezen a versenyen 3 óra 45 percen belül futom le a maratont. A képet tovább árnyalandó még az iramfutók segítségét is igénybe fogom venni: ők méretes zászlókkal a hátukon párban diktálják az iramot, garantálva maguk mögött a tömeget és segítve az előre eltervezett tempó tartását. Tavasszal hallottam azt a mondást is, hogy nem az a baj, hogy az emberek túl nagy célokat tűznek ki maguk elé, és nem érik el, hanem sokkal inkább az, hogy túl kicsiket és elérik. A felkészülés kifejezetten jól sikerült, a maraton előtt két héttel életem messze legjobb félmaratoni eredményét értem el egy nagyon kedves versenyen, így bizakodva vártam szeptember utolsó vasárnapját.

A futásra az endorfin mellett mindig önlegyőzésként tekintek, noha vagyok olyan perverz, hogy örömet is okoz és nem csak a befejezés és a futást követő zuhany. Most aztán bőven lesz időm önlegyőzni… A verseny napja hamar rám virradt és meg is indultam, előre kigondolt tervem részeként az iramfutók mögött (ezúttal is köszönet és hála nekik). Egészen három kilométerig sikerült ezt a tervet tartanom, de olyan viselhetetlenül zsúfolt volt az a tér, hogy inkább enyhén gyorsítva magam mögött tudtam ezt a bolyt. Sebtében gyártott ideológiám szerint az is tök jó, ha hátra-hátra nézve látom a két nagy fehér-kék zászlót kimagasodni a tömegből, így nem „futom el magamat.” Dehogynem. Ennyi ember közt üdítő a 20-30 négyzetméteres üres terület és ezeket vadászva gyorsultam, sok energiát elveszítve és gyakran irányt váltva (a saját applikációm szerint 42,9 kilométert futottam, így 700 méter sallangot cikáztam…). Jól ment minden. Valamikor olvastam, hogy önmagában az a tény, hogy mosolygunk, gyorsítja a futásunkat. Teszteltem sokszor, valóban így van; alkalmaztam is a „csodamódszert.” A 34. kilométernél kezdtem lassulni, a Margitszigeten a két iramfutó visszaelőzött és csak negyed óra hosszat tudtam látótávolságban maradni tőlük. Az erőm megvolt, bőven. A meleg, amitől sokan kidőltek, nem zavart, hiszen kánikulában edzettem tizenkét héten át. Mindig frissítettem, ittam-ettem, amikor és amit kellett. Egészen egyszerűen a lépteim hossza kezdett csökkenni. Nem mértem ugyan le, de ha normál esetben 1 méter egy lépésem, az nagyjából 70 centiméterre csökkent: ugyanazzal a lépésszámmal jelentősen lassultam. A combhajlító izmom és a vádlim jelezte, hogy görcsközeli állapotba jutott.

Itt, az utolsó nyolc kilométeren éltem meg a verseny legnagyobb spirituális tanításait. Hogyan uraljam az akaratommal az izmaimat, a testemet? Tudok-e kellően éles, színes és vonzó képet festeni a célba érés katarzisáról még itt, a véghez közeledve és lassulva? Megjegyzem, ekkor már újra és újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy „mosolyogni, mosolyogni”, nem pedig vicsorogni és szájat összepréselni. Megéltem a hosszútávfutó legendás magányát: milyen érzés tömegben teljesen egyedül leni. Minden előre tervezett történéshez képest elemi erővel tört rám, hogy sétáljak bele, lazítsak és utána indítsak újra, de ellenálltam a kísértésnek. Egyre erősebb hang szólt belülről: miért gyötröd magad? Miért ne adnád fel? Hiszen ez csak játék. De az ember vagy Connemarából való, vagy nem való Connemarából és tudtam, hogy összeeshetek a görcstől, de amíg a lábam bírja, addig csigával keresztezett tetű tempójában is futni fogok. Igazából fogalmam sincs, mi vitt előre azon a szakaszon, de haladtam tovább, még ha többen el is menetek mellettem. Tudom, egó, de büszke voltam, hogy a nagy meleg ellenére nem sétálok bele, nem állok ki, mint oly’ sokan.

A család, a feleségem és a kisfiam szurkolása hihetetlen pluszt adott, igen vicces volt, hogy az utolsó kilométeren belül száz métert velem futva már gyorsabbak voltak nálam… Végül beértem, 3 óra 49 perc 45 másodperc időeredménnyel. Ez közel öt perccel több, mint terveztem, mégis maradéktalanul elégedett vagyok. Elégedett vagyok, mert mindent, de mindent beleadtam és ennyi jött ki. Az utolsó energiamorzsákat is mozgósítottam és az ennyire volt elég. Zárójel: nem szeretek nyújtani, de azt hittem, eleget nyújtottam az elmúlt három hónapban. A lábam az orromra koppintott, hogy nem így történt…

Amire vágyunk, el tudjuk érni. Ha nehézség támad, az értünk van. Áprilisban, lüktető Achilles ínnal nem gondoltam, hogy a Jóisten segített meg, de mégis sikerült a legjobbat, az eredetileg tervezettnél jobbat kihoznom a történetből. Magasra tettem a lécet: ha a 4 órát célzom meg, mint tavasszal, az nem okozott volna katarzist, mert „csak” pótlás. Ez az én paradigmámon keresztül nézve a történet, nem állítom, hogy neked is hasznodra válik, de ha mégis, akkor annak kifejezetten örülök.

 

Képek: www.pinterest.com; saját

Szólj hozzá(nk)!