Van nálam ez a futás dolog, mint egyfajta bolondéria. Ha érdektelennek tartod, most érdemes elnavigálnod, mert mára a futásról, a motivációról és a rockzenéről mesélek egy aranyosat, ám ez semmi építő tartalommal nem bír. Régebben írtam, hogy a korai tiniéveimben tájfutottam, imádtam, de tizenöt éves koromban a bandázás, a cigire szokás és a grundfoci/kocsmázás miatt abbahagytam – jó sokáig. Az újrakezdés harmincötön túl ért, három kilométeres távval, melynek végén kétséges volt, hogy a tüdőszövetem vajon a helyén marad-e, vagy távozik az orrlyukaimon át. A klasszikus, minden profizmust nélkülöző, szaturnuszi utat járva minden edzéssel két-három villanyoszlopnyival messzebbre futva végül elértem a félmaratoni távot, amit két óra fölötti idővel (2:01:25) teljesítettem éppen a harminchetedik születésnapomon. Örültem, meg persze büszke is voltam. Igazából semmi konkrét cél nem lebegett a szemeim előtt; a futás számomra – akkor – drogként funkcionált. Utolsó munkahelyemre az ott töltött idő végső öt évében döntő többségében biciklivel jártam (déli agglomeráció – Angyalföld, oda-vissza napi 52 kilométer), ez a kondi mellett a szabad evés zabálás lehetőségét és a fülön kiömlő endorfint is adta. Akkoriban nehéz volt felb@szni az agyamat kihozni a sodromból. A szabadulásom után ellenben szembe kellett nézni a kevesebb mozgás elkerülhetetlen velejárójával, az endorfinelvonás tüneteivel. A bringánál időhatékonyabb futás mellett tettem le a voksomat.

A Balaton partján teljesített első félmaratont követően tovább futottam, elmerengve, hogy akár a legendás táv, a misztikus 42.195 méter, a maraton is összejöhetne akár. Na, az lenne csak connemarai, az férfias tett a javából. Ma már hiány mutatkozik legyőzhető és legyőzendő sárkányokból, így a maraton remek – és korszerű – tökösség-demonstráló, egót hizlaló teljesítmény. Bár hittem és bíztam magamban, korántsem voltam biztos benne, összejön a teljesített maratoni verseny. Itt már – a profizmus szellemében – edzéstervvel, tudatosan készültem, ezúton is mondva köszönetet Richard Nerurkar remek könyvének (Maraton mindenkinek). A verseny, milyen érdekes, ismét a Balaton partján köszöntött rám egy végtelenül szeles márciusi kora reggelen 2018-ban. Végig szembeszélben, gyengécske idővel, de lefutottam. Maraton kipipálva! A pihenés hetei után még nem kezdtem el az új célokon töprenkedni, mikor egy kedves barátomtól kölcsönkaptam pár futómagazint. Be kell valljam, önmagamtól nem veszek ilyen újságot, mert nem tartom annyira hasznosnak, amennyibe kerül és nem a nominális vételára miatt. Akadt olyan példány, amit kiolvasva semmivel nem éreztem magam többnek. Zárójel: ifjabb koromban lelkes folyóirat- és magazinolvasó voltam, korszerűtlen rockerként több tíz kiló Metal Hammert őrizgettem masszív banánosládákban sokáig a kilencvenes évek középétől kezdődő időszakból.

Az egyik újságban szembe köszönt egy interjú Lukács Lászlóval, a Tankcsapda frontemberével. Zenészként zsenge tinikorom óta követtem a munkásságát, szerettem zenéjét és csodáltam szókimondó, frappáns, időnként vaskosan megfogalmazott szövegeit. Nem bálványoztam, én inkább a fémesebb hangzásra voksoltam a hazai mezőnyből az Ossian-Pokolgép-Lady Macbeth vonalon. Azt ugyan hallottam, hogy Lukács László fut, de nem különösebben foglalkoztam vele, ahogy ejtőernyőzésével sem. Hadd csinálja, én meg sokáig horgásztam, kiskölökként repülőgépmaketteket ragasztgattam; mindenkinek vannak vezérhangyái. Ez a magazin azonban sorsfordító adatot tolt az orrom elé a riportban: hősünk ugyanis elmondta, hogy a legjobb félmaratoni ideje 1 óra 38 perc 57 másodperc. Hoppá. Mindezt negyvenkilenc (49 !) évesen, egy olyan pályán, ahol ritka az absztinens, nyers vegán, minden életterületén makulátlan egészségben élő ember. Hoppá még egyszer. Nab@zmeg. Ha ő megcsinálta ilyen előzményekkel, ennyi idősen, akkor nekem ugyan mi a kifogásom egy ilyen időeredmény ellen? Igen, jól sejted: nem lehetett semmi. Kettőnk közt egy jupiteri kör a születési idő különbsége, nehogy már képtelen legyek egy ilyen eredményt összefutni. Talán érzed a sorok között, megemelkedett a pulzusom, kitágultak az orrlyukaim, szagot fogtam. Itt a várva várt motiváció! Rádöbbentem: most az a helyzet állt elő, hogy a motiváció maga az, hogy nincs és nem is lehet kifogásom.

A maratonról tudtam, nem az én távom, nekem túl hosszú, unalmas és – meggyőződésem szerint – nem erre a fajta igénybevételre teremtették az embert. Az agár, az más, meg a gepárd is. Ennek ellenére piszkált a legendás táv négy órán belül történő teljesítése, erre építettem egy bő fél éves felkészülést és sikerült is 3 óra 49 perc 55 másodperc alatt egy irdatlan tömegrendezvényen lefutnom. Szusszanás, pihenés, a „soha többet maratont!” fogadalom megtétele, majd irány a gyorsulás féltávon. Itt már erősen specifikus edzéstervet követtem, kifejezetten tempóra kihegyezett félmaratonra szólót, ennek meg is lett az eredménye a tavalyi esztendőben, a vágyott időnél jobbat futottam áprilisban (1:37:29) és szeptemberben (1:34:57 – 4:30 min/km sebességgel). Mindkét alkalommal a helyi versenyem érmeitől búcsúztam el a lezárások miatt, de eb bánja; az eltelt évek ébresztettek rá, hogy a futás ugyan az egó máját is hizlalja, de nem ez az elsődleges célja. Az örömködés után eszembe jutott Lukács Laci – itt már Laciztam magamban, mert azt éreztem, futás szempontjából pariban vagyunk, a jobb időeredményem nem azt mondatta velem, hogy „na, lenyomtam az öreget,” hanem jóleső elégedettséget árasztott, fiatalabban illett picit gyorsabban szednem a lábaimat. Ezúton fejezem ki a hálámat egy tudattalan, de a határaimat kitágító, korlátaimat, kishitűségemet legyőző motivációért. Ígértem az elején, hogy nincs nagy megvilágosodás, sem tanulság, de ha mégis meg kéne egyet neveznem, mert csőre töltött pisztolyt szorítasz a halántékomhoz, úgy azt emelném ki: találd meg, a Te életedben ki, mi, mivel és hogyan inspirálhat – akár a legváratlanabb helyről előbukkanva – valami extra teljesítményre, amivel többé és jobbá válsz. Nem csak a sportban.

képek: wall.alphacoders.com