– Jó napot!
– Üdvözlöm!
– Mi jut róluk az eszébe?
– Több minden. Barbárság. Fűtés. Élet. Véget érés. Otthonok melege. Ezer és egy dolog.
– Igen, pedig „csak“ fák. Itt most éppen kivágva és szállításra előkészítve.
– Fura volt, hogy ma ide jövünk. Az erdő óriási, emberi léptékkel szinte felfoghatatlanul nagy. Még ebben a kicsike, zömében szántókkal szabdalt országban is. Mégis: a sok-sok erdőterületből miért pont oda jöttünk, ahol minden a kitermelésről szól?
– Mert nem csak magában merült föl mindez. Ország-, vagyis inkább magyarság-szerte felerősödött az aggodalom az erdők, a fák miatt.
– Meg is értem. Mintha szervezett nyúlhordákat szabadítottak volna rá egy kövér káposztásra. Előtte persze valami csukamájolaj-félével feltuningolva a tapsik mértéktelen étvágyát. Így esnek most az erdőknek.
– Többet ésszel, mint láncfűrésszel?
– Jól hangzik, dallamos, de komolyan: milyen dolog az, hogy nyakló, mérték és ész nélkül vagdossuk ki a megtartó erőnket, az ország tüdejét?
– Nyugalom. Jöjjön, nézze csak: ott az az ösvény. Induljunk el rajta. Látja előttünk azt a kis magaslatot. Elsétálunk arra és ahogy átbukunk rajta, az egész rakodó, az erdészet fakitermelési részlegének minden nyoma mögöttünk marad.
– Nem is bánom.
– Tudja: ez erdő volt előbb.
– Mi vagy ki előtt?
– Szinte minden előtt. Se teremtéstörténetbe, se az élővilág fejlődésébe nem akarok belemenni. Inkább közelítsünk spirituális oldalról, az energiák mentén. Így érünk el leghamarabb a legmélyebb lényeghez.
– Rendben, nem bánom. Tehát?
– Tehát az erdő az origó. A kiindulási alap, itt indul és itt zárul a kör. Minden kör.
– Ez egy kicsit ködös, megfoghatatlan.
– Rendben, kibontom. A rengeteg szántóhoz egyszer, valamikor, réges-régen erdőket kellett irtani. Ha magára hagynak egy építményt, rövid időn belül visszaveszi a természet. Először a gyom, a fű, majd cserjék, bokrok, végül fák nőnek ki az egykori civilizáció romjain.
– Mint Csernobilban?
– Például. Látja, érzi a lényeget. De nem is kell ennyire messzire mennie. Nézze meg azt a sok elhagyott egykori szovjet laktanyát. Amit nem hasznosítottak ilyen-olyan módon, már visszafoglalta a flóra és igen, fák is nőttek és nőnek a területükön. Erdő egyenlő erő.
– Ezt értem. Azt viszont még mindig nem, hogy ez miért lényeges egy ilyen mértékű erdőrablás idején.
– Az erdő őserejének bajuszát lehet kicsit cibálni. Legfeljebb megvonja a vállát.
– Azaz?
– Tudja, hogy az idő neki dolgozik. És visszanő, visszatér – tudja, ő maga a természet.
– Hát.. Ez azért nem száz százalékosan megnyugtató.
– Akar egy jó példát?
– Naná, köszönöm.
– Ugyan nem erdő, de hasonló ahhoz, ami most történik; pontosabban aminek ez eshetősége fennáll. Emlékezzen a Tiszára!
– Milyen volt szőkesége?
– Igen, szőke Tisza. Mégis: sokan, tömegek, benne tudósok, kutatók, komoly, tanult és értő emberek gondolták, hogy végleg megőszül. Még inkább megkopaszodik.
– Esetleg pontosítana egy kicsit?
– Azon vagyok. Ciánszennyezés.
– Á, értem.
– Mindenki, kivétel nélkül, azt szajkózta: vége a folyónak. Mintha forró lefolyótisztítót, maró lúgot öntöttek volna végig rajta, úgy gyomlálta ki az életet a ciános trutymó. egyvalaki nem szólt, csak csendben figyelt.
– Kicsoda?
– Tisza őkelme. Ő köszönte szépen, elengedte a füle mellett az ilyen fals hangokat. Fogta magát és minden tudós és egyéb értő ember számára érthetetlenül regenerálódott és nagy ívben tett az ő végét jósoló varjak károgására. Még ha azok bölcs baglyoknak is mutatták magukat.
– Arra gondol, hogy most nekieshetnek láncfűrésszel az ország erdeinek, átmenetileg letarolhatják őket, mégis visszatérnek?
– Látja, ezt szeretem magában. Hogy hamar kapcsol. Igen, megfogta a lényeget. Nem kell állva tapsolni ahhoz, ami most történik, de félteni sem kell az erőt. Bölcs ő. Hiszen ő a bölcső.
– De szépen mondta.
– Az erdő erejét halandó ember nehezen foghatja fel. Igen, sok fát kitermelhetnek, ez tény. De olyan kárt, ami helyrehozhatatlan, nem tudnak neki okozni. A Tiszának sem ment, pedig a cián közismerten nehézsúlyú versenyző a pusztítás műfajában.
– Nem hittem volna, de kezd megnyugtatni.
– Ez is a célom. Meg közben azért már jóval magunk mögött hagytuk a fűrészes-rönkös placcot.
– Tehát ráfordulunk a Hétrenéző lényegére?
– Ahogy mondja. Kiváló ritmusérzékkel áldotta meg a sors.
– Köszönöm. Mi volt a héten?
– Csak tömören: beszéltünk az önbíráskodásról. Arról is, hogy miért bölcs dolog túllépni az ítélkezés viszkető késztetésén. Nem kellett messzire menni embertársaink döntéséhez való viszonyulásunk helyes kialakításához. Megbeszéltük, miért lesz 2022. a temetések éve. Valódi bölcsességet kínál, ha az ember tudja, mire figyeljen, mikor a másikkal beszél. Pár bekezdést a „ne csináld!“ minősége is kapott. A Rák csillagkép elengedő részéhez érkező Nap pedig a mélyből felmerülő álmok születését segíti.
– Tömör, tömény, de tetszetős. Köszönöm.
– Akarja tudni, mit hoz a következő hét?
– Persze. Át szoktuk beszélni.
– Szoktuk, igen. Most azonban azt szeretném, hogy ne sémában gondolkodjon. Hagyja és engedje, hogy egy kicsit közelebb kerüljön a természethez és a természetességhez.
– Kiránduljak sokat?
– Az is príma, kiváló megoldás. De terjessze ki, amennyi életterületére csak tudja. Ezért sem akarok előre magokat vetni.
– Fura. Nem akarok tamáskodni, megbízom abban, amit sugall.
– Jól teszi, még akkor is, ha ez hazabeszélésnek hat.
– Ennyi hitele van előttem.
– Köszönöm.
– Hol találkozzunk egy hét múlva?
– Ugyanitt.
– Ugyanitt?
– Jó, nem pontosan. Ott, ahol ma valóban köszöntöttük egymást. A fakitermelésnél.
– Hát nem volt elég egyszer látni?
– Nem elborzasztási célból. De rátapintott a lényegre: azt szeretném látni, miként alakult, változott a hozzáállása egy hét alatt.
– Jó. Nem értem még pontosan, de eljövök. És köszönöm a mait is.
– Én is. Sétáljunk le a hegyről és váljunk ketté.
– Legyen így. Viszlát!
– A viszontlátásra!
kép: pixabay.com
