Mit jelent a célra tartás öröme?

Mit jelent a célra tartás öröme?

A 2020-as év asztrozófiai értelmezésben is kuriózumokkal telített, ennek egyik megnyilvánulása a Vénusz retrográd mozgása volt, benne oly’ sok szépséges és nagyszerű motívummal. A szerelem planétája bő két hete fordult direktbe és halad a maga útján, aminek igen jelentős kilométerkövéhez ér most. Asztrológiai olvasatban az Ikrek cikkelyében lépdel augusztus első napjaiig, de ennél jóval érdekesebb a csillagos égre pillantanunk és a mélyebb, egyben persze magasabb jelentéstartamokat feltáró fényüzeneteket kiolvasnunk. Pár napja érintette a Vénusz a Bika csillagképének szemét, egyben legfényesebb, alfa csillagát, az Aldebarant. Tovább vándorolva elért már az égi állat szarvaihoz, amik antennaként funkcionálva hozzák le a Tejút égi adását, egyben az Istenek Útjára emelő energiaként segítenek a hétköznapok fölé, azaz a földhöz- és anyagba ragadtságból szépen, szerelmetesen kiemelkedni. Kifejezetten szépséges, a szó köznapi és átvitt értelmezése szerint is emelkedett energia. A következő mintához viszont engedjük el kicsit az ok-okozati gondolkodásunk börtönét és öltsük magunkra az analógiás észjárást.

A Vénusz most érkezik el az Orion (Nimród) beavató jelentőségű és erejű csillagaihoz. Először annak íját kijelölő csillagokat érinti. A mélyebb és teljesebb megértéshez ismét Paksi Zoltán segítségét kérem nagyszerű alapművének, az Égi utak csillagüzenetinek egyik bekezdését idézve szó és tipográfia szerint alább:

„Hogyan zajlik a beavatás? A Bika szarvai közül kilépő Nap az Orion válla (Betelgeuse) fölé ér. A Bika jelképesen a sötétség állatává válik, de Nimród felvállalja a fényt. A Nap lesz most a hős feje, az útkereszteződés világossá válik és Orion az íjával lelövi a lehúzó erővé vált állatot. E belső küzdelem után a lélek már a Tejútra érkezik, mert alkalmassá vált a magas tudás befogadására!”

Itt a Nap útját látjuk csodaszép módon ábrázolva egy nagy(szerű) égi festményen. Ennek egy aprócska részletét ragadjuk most meg és ki, hogy törjem a magyartot. Ahhoz, hogy Nimród lőhessen, két dolog szükségeltetik: nyíl és íj. Egyik a másik nélkül nem sokat ér; együtt, szintézisben viszont magas értékű hatástöbbszörözést produkálva találnak célt. Az egyik szerszámhoz, az íjhoz érkezik a Vénusz. Járjuk körül, olyan szép! Mit csinálunk az íjjal? Ugrálunk rajta, ordibálunk bele, lengetjük? Á, dehogy! Kézben tartjuk. Maximális koncentrációval, belső izgalmunkat, remegésünket uralmunk alá vonva markoljuk és tartunk a célra. Lásd meg, kérlek: ez egy abszolút tudatos folyamat, ellentétben holmi profán, robbanóanyaggal működő lőfegyverrel összevetve. Hallottál már íjászt, aki véletlenül lábon/fülön/háton lőtte magát? Na ugye! A mostban, csütörtöktől szombatig egzakt módon élheted meg a szerelem, az öröm eszköz-mivoltát a Nimród íjánál tranzitáló Vénusz jóvoltából.

Kérlek, nyisd tágra lelki szemeidet és élesítsd spirituális látásodat, mert nem szabad, hogy ne vedd észre ezt a csodálatos energiát! Rálelhetsz arra a harmonikus, a csikorgó fogzománc elvásós hangjától mentes, hagymaszagú izzadságbűz nélküli módra, amivel a benned élő lehúzó erőket legyőzheted. Nem rossz, ugye? Ismét előbukkan a kérdés: ki mondta, hogy feltétlenül bele kell dögleni a fejlődésbe? Miért ne lehetne úgy „sportolni,” hogy közben mosolyogsz és ez teljesen őszinte, nem pedig kínvicsorgás? Korábbról görgetett ósdi paradigmákat kukázhatsz ki ebben a három szentelt napban. Emlékezz, hogy a Vénusz a. a mindennapi létörömöt is elhozza, b. ahol ő jár, ott az öröm pont úgy lépdel, mint az árnyék: elválaszthatatlanul. Tudom, ha becsukod a szemed, nem látod az árnyékodat sem, de ez pont olyan önbecsapás, mint ahogyan a Vénusszal összefüggésben szándékolt vakká válni az örömre. Nem nevezném magas szintnek. Most lehetőséged van rátalálni a te személyes eszközödre, ami örömmel segít hozzá a legszebb, legnemesebb önlegyőzéshez, amikor örömmel, önmegtagadás nélkül nyesegeted le lehúzó sallangjaidat. Kivételesen szép és jó ziccerhelyzet, azért ne hagyd ki, mert így megspórolod megelőzöd a későbbi „ejdejólettvolnaodafigyelnirá” érzését. Cserébe mosolyt és nevetőráncokat ígérhetek, hidd el, megéri.

„Véletlenül” éppen csütörtökön tartom a Csillagwebinárium 3.0 díjmentes online rendezvényt, még vannak szabad helyek (ennek a zoom rendszer kapacitása szab határt), jelentkezni a contact@ladonyijanos.hu címre küldött e-mailben tudsz.

https://www.facebook.com/events/765397644198624/

képek: www.pinterest.com

Csak Győrfi Pál meg ne tudja…

Csak Győrfi Pál meg ne tudja…

A mai bejegyzéssel kapcsolatosan – a korrektség jegyében – már az elején szeretném rögzíteni, hogy nem várhatók nagy tanulságok, aha-élmények és sorsfordító erejű gondolat-magvak. A téma, helyesebben ürügy a futás. Hobbifutó vagyok, egyben szeretem a határaimat is feszegetni. Két éve teljesítettem egy csodálatosan szép, a Balaton északi partján végigvezetett maratont, majd tavaly kútba ejtettem ennek gyorsabbra tervezett változatát Ráckevén. Ez motivált arra, hogy tömegiszonyomat legyőzve a nagy budapesti őszi rendezvényen fussam meg a magamhoz mért „gyors” 42.195 métert. Itt ki is pipáltam ezt a távot, nem nekem való. Megvolt, köszi, az egómnak jól esett, büszke vagyok rá. Nem mondom, hogy üssetek lapáttal agyon, ha újra ilyesmire vetemednék, de itt és most nem látom realitását, hogy ebben az inkarnációmban még egyszer rajthoz álljak ezen a távon. Nem nekem való, tényleg. Ellenben a félmaratont előtte is szerettem, meg utána is. Az őszi felkészülés során egy addigi legjobbat futottam (1 óra 45 perc) a kicsike, pár száz fős városi versenyünkön. Zárójel: imádom az ilyen meghitt, családias alkalmakat, ahol nincs több tízezres tömeg és minden, ami ezzel jár. Itt kezdtem el gondolkodni, hogy ha nagyon összeszedem magamat, talán 100 perc alá is be lehetne menni és az milyen vagány dolog már a negyedik ikszen túl.

Többször leírtam, most is tartom: aki fut, kicsit (vagy nagyon) őrült. Én is. Ha többet szeretnél erről tudni, nézd meg Simonyi Balázs zseniálisnál is jobb Ultra című filmjét. Felötlött bennem: a lovat a levert akadály után még egyszer ugratják, hogy sikerélménnyel menjen a bokszába. Tavaly nem jött össze az annyira vágyott ráckevei verseny, ahol pedig minden ideális (lett volna). Futóberkekben meglehetősen kapós verseny a Kis-Duna maraton, ahol persze félmaraton is teljesíthető, viszont limitált a résztvevők száma. Ezt tudva a nevezés megnyíltakor éppen egy családállítás szünetében telefonról stipistopiztam a tuti helyemet. Talán nem szép, de megértéssel, együttérzéssel és – igen – kajánsággal olvastam azt a rengeteg hozzászólót, akik lemaradtak az 550 hely valamelyikéről, melyek órák alatt elfogytak. Már elkezdődött a „lécciaddátahelyedet” bejegyzések sora is és csak egy hajszál választotta el a rajthelynepperkedéstől a nevezetteket, mikor az ismert tényezők miatt először kérdésessé vált a verseny, majd lendült a piros zászló: idén elmarad. Nyilván elgondolkodtam, hogy miért nem jön össze másodjára sem ez a ráckevei szaladás, de ha nem, hát nem.

Annál azonban makacsabb, önfejűbb és bulldogosabb vagyok, mintsem kukába dobjam a felkészülést. A kijárási korlátozással harmóniában teljesíthető volt a tizenkét hét második fele is, így az eredeti, április 19. vasárnapi rajt helyett előző szombat hajnalra, azaz mára tűztem ki az én privát versenyemet. Egy versenyt, ahol nincs más résztvevő, csak én és a stopper. A közelemben ismertem egy, a hajnali órákon néptelen, meglehetősen széles, jó minőségű aszfalttal burkolt utat, ahol szintkülönbségről sem beszélhetünk. Előre kimértem 3.520 métert, ezt kellett háromszor oda-vissza, hat hosszon futva teljesíteni a félmaratont. A szombat kora reggel már itt ért, némi bemelegítés után pedig: hajrá! A felkészülés optimálisan sikerült, a formám jó, egy „apróság” viszont bosszantott. Az előre eltervezettnél bő öt kilóval vagyok most több, ami nagyon sok, ha futásról és sebességről van szó. A mértékletesség, az önlegyőzés és az ízek csábítása billegett a mérlegen és mohónak találtattam. Ez a plusz öt kiló jelentősen lassítja az embert, még 187 centiméteres magasság mellett is, de úgy voltam vele: mindent kiadok magamból. Ha elmondhatom 21 kilométer után, hogy végig „nyélgázon” futottam, apait-anyait beleadva, az idő már másodlagos, és ha nincs meg a 100 percen belüli idő, hát senki mást nem okolhatok, egyedül a zamatoknak való nemet mondás hiányát, azaz a jellemgyengeségemet.

Nagyon érdekes dolog egy privát verseny. Nincs tömegrajt, pisztoly és szurkolók. Két bringással, egy futóval és két kutyással találkoztam összesen. Nincs inger. Egy versenyen motiváló lehet, hogy atletikusabb küllemű embert előzöl meg, hogy látványosan fiatalabbak lassabbak nálad – itt szó sem volt ilyesmiről. Igaz, kerülgetni sem kellett senkit. Az első 7-8 kilométer igazi önlegyőzés volt. Többször, a legkomolyabban fordult meg a fejemben a gondolat, hogy most hagyom abba, nincs „szemtanú;” rajtam kívül senki nem tudja, hogy nem egy „mezei” szombat hajnali kocogó vagyok, hanem közel negyed év munkáját csúcsosítom ki egy ki tudja, hogy végződő futásban. Nem szoktam stoppert nézni, az érzésekről meg – futás közben – megtanultam, hogy becsapósak. Sokszor villámgyorsnak érezve magamat mutatta meg az óra, hogy szenior lajhár kategóriában kéne neveznem és néha ellenkezőleg: nem különösebben tempósnak vélt futásról derült ki, hogy a számok alapján toplistás. A félmaraton első harmadáig, bár mindent beleadva futottam, nem éreztem gyorsnak magamat, szúrt az oldalam és nem voltam benne biztos, hogy az út menti bokrok egyikét nem kel majd meglátogatnom. Magamban hisztiztem és az ingerszegény környezetben próbáltam önmotiválni, hogy akkor is, inkább dögöljek bele, de ne álljak le. Nem álltam le. Féltávnál kezdett jobbra fordulni a helyzet.

Aki futott hosszabb távon, esetleg túrázott, vagy bármilyen, fizikai megerőltetéssel járó, monoton tevékenységet végzett valaha is az életében, ismeri azt az érzést, amikor a test fáradtsága átcsap (egyik pillanatról a másikra) egyfajta csodás, eufórikus, meditatív állapotba. Optimális esetben így akár órákat el lehet tölteni, nekem most percek, néha egyben akár öt-hat perc is jutott és ez már jó volt. Pár éve olvastam, hogy ha mosolygunk futás közben, az nagyjából két másodperccel tesz gyorsabbá kilométerenként, az első harmadnyi etap vicsorgása után itt már füligszáj üzemmódban róttam a kilométereket. Kezdett egyre javulni a közérzetem, csak az idő teltével lett egyre inkább melegem, mert a rövidnadrág mellé futópulóvert húztam, ami hibának bizonyult (másik olvasatában intenzív méregtelenítésre adott alkalmat). Az utolsó hosszon már élveztem és bár ekkor még kételkedtem a 100 perc alatti eredményben, tudtam, bármi is lesz, a lelkiismeretem tiszta és jó, mert semmit, de semmit nem hagytam magamban; amit ki tudtam hozni, azt átvittem az aszfaltra. Végül, a „cél” előtt kétszáz méterrel néztem meg a telefonon futó alkalmazást és konstatáltam döbbenten, hogy minden előzetes elképzelést felülmúltam önmagam legnagyobb csodálkozására: 1 óra 37 perc 29 másodperc, 4:37min/km tempóval, ami nem rossz egy negyvenen túli hobbisától. Innen is küldöm köszönetemet Lukács Lászlónak: szintén néhány éve olvastam, hogy 1 óra 45-ön belül tud félmaratont futni. Igazából motiváció volt, hogy ha egy nálam idősebb rockzenész képes erre, akkor nekem is tudni kell, pláne, hogy a jelenlegi életmódomat többé-kevésbé egészségesnek nevezhetem.

Ígértem az elején, hogy elmaradnak a tanulságok és a nagy felismerések, de ha most ide lépnél mellém, halántékomhoz szorítva egy csőre töltött Desert Eagle 0.50-et (2:05-től a belinkelt videón), akkor a következőket fogalmaznám meg. Amíg nem ér véget egy folyamat, ne temesd. Van úgy, hogy a szubjektív, érzelmi oldalad helyett érdemes a külső, objektív „mankókra” támaszkodni (ebben a példában az órára). Az önlegyőzés meghozza a gyümölcsét; külső ingerek nélkül, önmagunkkal versenyezve speciális értéket adhatunk teljesítményünknek. Olyan célt érdemes megfogalmazni, aminek az elérésében nem vagy 100%-ig biztos, de azért hihető és reális. Ja és a Napoleon Hill-i gondolat: mondd el, mit akarsz tenni, de előbb mutasd fel az eredményt.

képek: www.pinterest.com; illetve saját

Lehet mosolyogva (is) önlegyőzni?

Lehet mosolyogva (is) önlegyőzni?

Hétvégére érkezik meg az Ikrek asztrológiai jelében járó Vénusz az Orion csillagzatába. Beszéltünk róla, hogy a szépség, a szerelem és a harmónia égi vándora a közeljövőben hosszas retrográd mozgásba kezd. Ahogyan a Bika fényábrájában is huzamosabb időt tölt a planéta, úgy a Napút, az Ekliptika alatt fénylő Nimródban is bőven ad időt és alkalmat az önlegyőzés gyakorlására, mégpedig igen különleges módon. Amikor önlegyőzésről beszélünk, jellemzően a csikorgó fogak, a vásó fogzománc, az összepréselt ajkak és a mindent átható, csípős izzadságszag ugrik be elsőként. A nimródi önlegyőzés a rossz, káros szokásaink felett aratott győzelemről szól. Ez lehet a klasszikus értelemben vett szenvedélyek, függőségek elengedése ugyanúgy, mint lustaság, falánkság és társainak gyomlálása. Az ide érő és mind mennyiségében, mind minőségében jelentős időt itt töltő Vénusz azonban megmutatja, hogy van másik valóság, választhatunk számunkra szebb utat.

Ki mondta, hogy bele kell dögleni a cigi letételébe? Az Orionban járó Vénusz segítségével másik, kellemes és harmonikus megoldást kaphatunk. Maradva a példánál: egy jóval szebb, színesebb és – ami a legfontosabb! – több örömöt adó képet kell érdemes alkotnunk. Még jobb és eredményesebb, amikor statikus kép helyett filmet „gyártunk,” melyben a lehető legtöbb érzékszervünket simogató, jó érzéseket adó hatások érik. Ízek, illatok, tapintás, hangok, látvány – mind-mind a szolgálatunkba állíthatjuk őket. Ez a kép arra hivatott, hogy felülírja az elengedni vágyott minőség adta érzést, kiemeljen a szokások hurkából. Erősebb ingert építhetünk ki szépséges, igazi vénuszi módon, aminek az eredménye is örömteli és tartós. Személyes zárójel: idén nyáron már ihatna nyilvános helyen a dohányzásról való leszokásom, mert júliusban ünneplem a tizennyolcadik évfordulóját a hét évnyi bagó abbahagyásának. Ha annak idején, kora huszonévesként birtokoltam volna a tudást, hogy ezt így is lehet, talán szükségtelen lett volna újra vakolni a falakat, mert kevesebbet, vagy inkább semennyit nem kapartam volna le róluk…

kép: www.pinterest.com

Hogyan használjuk a tűz erejét félelmek oszlatására és elengedésre?

Hogyan használjuk a tűz erejét félelmek oszlatására és elengedésre?

Pénteken érkezik meg a Nyilas asztrológiai jelébe a Mars. Tüzes bolygó toppan tüzes jelbe – nem mondhatjuk unalmasnak – ebből a szempontból sem – az elkövetkező heteket. A Nyilas Mars végtelenül sokszínű értelmezési lehetőségei közül abszolút önkényesen a tudással való teremtést, a fénnyel történő (külső-belső) sötétségoszlatást és az elfogadó szeretettel megvalósított felülemelkedést emelem ki. Miért is? A Nyilas a magas tudást, bölcsességet képviseli; azt a fajta minőséget, amit nemigen lehet iskolapadban ülve begyűjteni. Ez a nemes tudás képes arra, hogy a bennünk élő félelmeket, kishitűségeket vele és általa győzhessük le. Nyakon ragadjuk belső démonunkat és úgy istenigazából kitekerjük a nyakát. Nyilván képletesen értve, hiszen a félelmek nem ok nélkül vannak (voltak) odabent, rámutatnak mindarra, amivel dolgunk van. Ez a folyamat a megértés és a fölé emelkedés eszközeivel oltja ki a szorongást és húzza ki az arctalan-ismeretlen erőktől való rettegés méregfogát. A vörös bolygó február közepéig lépdel a Nyilas zodiákusában, a Szaturnusz-Plútó együttállás tetőzésekor is itt lesz. Ez azért lényeges információ, mert eszközt ad a kezünkbe esetleges félelmeink kezelésének mikéntjéhez.

Amikor egy planéta eléri a Nyilas cikkelyét, mindig érdemes feltekinteni a csillagos égre is. Zárójel: persze nem csak ilyenkor, sokkal pontosabb lett volna azt írnom, hogy ha tehetjük, csak rövid ideig vegyük el tekintetünket a látható csillagok fényéről. Fontosnak tartom tudatosítani, hogy Árész bolygója nem csak asztrológiai értelemben lépett jelentőset, hiszen most éri el a Skorpió csillagkép ollóját is. Igen, ez az a pont, ahol elengedhetjük mindazt, ami már méltatlan, szükségtelen és lehúz. Van, amikor a lágy és finom folyamatok vezetnek célhoz, ám itt és most az azonnali, gyökeres fordulatok működnek. A Skorpió ollója „amúgy” is ezt a fajta elengedést támogatja, az ide érkező Mars pedig a gyors, lendületes megoldások planétája. Egyfajta kozmikus háttérvászonként pedig a korábban hivatkozott Szaturnusz-Plútó együttállás is ott munkálkodik a háttérben, szintén erőteljes változtatásokra sarkallva a földi vándorokat.

kép: www.pinterest.com

Hogyan lehet repüléssel félelmeket legyőzni?

Nem olyan régen egy kerek születésnap köszöntött rám, az a bizonyos pendülős, ami után a B oldalt szokás emlegetni. Ezt nem éreztem, nyilván elfogult is vagyok önmagammal szemben, de a véleményem, miszerint a kor csak egy statisztikai adat, továbbra is tartom és magamra nézve is érvényesnek gondolom. Zárójel: modern korunk egyik vicces mellékterméke az önkiszolgáló áruházi kassza. Egy alkalommal ízesített, ám alkoholmentes sört vásároltam és a gép nem engedett fizetni, míg a kontrolláló alkalmazott nem nyugtázta nagykorú voltomat. Ehhez semmi papírt nem kért, elég volt ezüstösödő fejemre néznie… Mégis, a kora tizenéves idők emlékét idézte ez az apró momentum. A születésnapom reggelén ajándékot is kaptam: egy pici borítékban egy papír, amit egy ernyőző emberke rajza díszített. Khmmm.. Készítettem egy úgynevezett vágytáblát, amin az elérendő minőségek, a bakancslistám tételei és több egyéb dolog is szerepel. Ezek között egy fotó a siklóernyőzést ábrázolja. Az ajándék egy tandem siklás, de hamar. Khmmm… Akár aznap is megtörténhetett volna a nagy alkalom, ha Szél Anya úgy fúj. Mit mondjak, szerencsére nem úgy fújt, így volt alkalmam lelkekben felkészülni.

De miért is kell egy ilyen élményre felkészülni? Izé, az a helyzet, hogy egy enyhe tér- és zuhanás-iszonyocskát gyűjtöttem össze, tíz évvel ezelőtt, Finnországban, ahol a világ talán legtutibb vidámparkja üzemel. Napijeggyel a duhajkodás korlátlan lehetőségét vásároltuk meg és elsőnek a hullámvasutat teszteltük le. Gyors és kellően vad volt, ám a biztosító fém valahogy alacsonyan helyezkedett el a törzsemhez képest és fostam, igen intenzíven aggódtam, kipottyanok-e a magam 187 centijével. Mivel most a gép előtt ülve pötyögök, a testem bent maradt, a félelem viszont társult. Aznap már csak a szelídebb játékokon múlattam az időt, de magammal hoztam ezt a kis belső démonkát. Sok törődésre persze az elmúlt tíz év alatt sem számíthatott, de azért éldegélt kenyéren és vízen. Most azonban felkapta csúf fejét, elvigyorodott amúgy kajánul és mondta kacsintósan: nos, barátom, most mi lesz? Mi lenne, kérdeztem vissza. Az ember vagy Connemarából való, vagy nem való Connemarából; tudjuk Szerb Antal óta, hogy a „connemarai” jelző a tökösség fokmérője, én pedig szeretek ebben tetszelegni. Olyan opció nincs, hogy visszamondom. Gondolatban eljátszottam a Tena betéttel is. Ha létezik Tena Lady, biztosan van Tena Lord is és legalább nem szégyenülök meg nyilvánosan… Nem vettem meg. A connemarai ember nem pelenkázza be magát repülés előtt, éppen ezért azt a bizonyos bátorító pálinkát is elmellőztem.

Elérkezett a nagy nap, mikor a szelek is kedvezően fújtak. A kora délután már a Hármashatárhegyen ért családostól: én némiképpen berezelve, jól lakottan, mégis némi gyomortáji érdekes érzéssel, feleségem töretlen jókedvvel és vidámsággal, hátán a kisfiunk úgyszintén. Neki ez a mozik mozija volt, méterekről szemlélni a színes ernyőket és röpködő embereket. Rövid kérdezősködés után beazonosítottuk a még a levegőben tartózkodó oktatót, akivel repülni fogok. A starthely körül járt, egy idő után láthatóan a leszálláson munkálkodott, ami össze is jött neki. Előző utasától elköszönve odaléptem hozzá, én vagyok az a bátor, ám zöld arcú, aki a következő zsák szerepét tölti be. Nem titkoltam, hogy „enyhén” majrézok – nehezen is tehettem volna. A nagy arc maradékának törmelékét is a kocsiban hagytam, ide már az alázatos és konstruktív énem érkezett meg. Sisak fel, alapinstrukciók megkap, majd hajrá! Az első start még nem sikerült, „oldalas” szél akadályozta az ernyő, és vele együtt a mi elemelkedésünket. Némi röhögés és hegyoldali visszakapaszkodás után aztán mégis csak szárnyra kaptunk.

Nem akarok ömlengeni, hogy ilyen meg olyan fantasztikus élmény volt, ezt át kell élni, ki kell próbálni. Az adrenalin, a mámor és a repülés végtelen szabadsága kavargott bennem. Sose gondoltam így rá korábban, de valóban a repülés ezen formája áll legközelebb a madarak röptéhez; itt nincs motor, nincs kabin, csak a repülés maga egy beülőben. A majré nem múlt el, de az eufória felülírta. Régóta szajkózom, hogy nem a félelmet kell elsősorban eltüntetni, hanem a meglévő félelem ellenére cselekedni. Pont ezt életem meg, a hobbitokhoz hasonlatos énem egy kényelmes, Zsáklak-szerű üregben evett volna ötfogásos ebédet a tűz mellett, de mégis, olyan csodálatos volt repülni és a táj, a mindennapok fölé emelkedni. A spirituális üzenet is itt lakik, mert bizony az is megérkezett a levegőben: az ember képes legyőzni a félelmeit, repülni, szabadon, mint a madár. Ez az élmény a tipikus, életre szólóak táborát gyarapítja. Ugyan, hogyan jönnék én ahhoz a jövőben, hogy azt mondhassam bármire is: ez nem megy, ez nem fog sikerülni? Ezek után eljátszottam a jogot, de tettem ezt szíves örömest.

A repülés és a landolás is örökre bevésődött, ahogyan az égben fogant meg a bizonyosság: nem most repültem ezen a végtelenül szabad módon utoljára. Egészen egyszerűen a szó szerinti és átvitt értelemben vett földhöz ragadottság legjobb ellenszere(inek egyike) a repülés. A sas szemszögéből (Aquila csillagkép: szárnyalás, emelkedés, égbe ragadás) egészen másképp fest a világ és van abban valami bájosan magasztos, mikor a galambok az ember lába alatt 50-100 méterrel szálldosnak.

Reklám vagy sem, de itt a honlap, ahol elérhető Mrenkó Péter, akinek ezúton is köszönöm a nagyszerű élményt: http://www.sikloernyo.eu/

képek: www.pinterest.com

Pin It on Pinterest