Szerdától péntekig három – mágikus – napon keresztül dolgozik össze a Nap és a Szaturnusz. Előbbi az Ikrek asztrológiai jelét rója,ám történetünk szempontjából ez most másodlagos. A csillagok világában látható a Nap aktuális pozíciójának számunkra leglényegesebb mondandója. Központi csillagunk az Orion (Nimród) csillagzatát éppen most érte el. Az Orion íját jelölő csillagoknál halad e percekben is. A mese itt kezd érdekessé válni.
Mit is csinál a Nagy Vadász ezzel az égi fegyverrel? A Bikát lövi le. Hangsúlyozottan és csak és kizárólag: az Orion szemszögéből a Bika már a sötétség állata. Mit szimbolizál hát a szívébe eresztett nyílvessző? A benned élő le- és visszahúzó rossz szokások feletti győzelem vágyát, szándékát. Gyors vágással vissza a főszereplőhöz: a Nap cselekvő énünk megjelenítője. Az Orion pi-csillagainál járva erőt ad, egyben szándékot ébreszt, hogy jobb emberré válj. Nem, nem mázas és főleg nem szirupos. Nagy szó, elismerem, de miért kéne kicsikkel bajmolódni, ha ilyen szenzációs égi állás kínálkozik?
Mélyen belülről felébredő, érzelmekkel átitatott vágyszándékot fogalmazol meg. Magyarul a mesédben felemeled az íjad és megfeszíted. Ezt szokták elbaltázott időzítéssel, halva születésre ítélt módon január elsején a fogadkozási futók kudarcmagként elhinteni, hogy aztán gazdagon arassanak belőle keserű kenyeret. Főhősünk (te) tehát készen áll, hogy három szent napon (gótbetűs felirat alul: a hármas szám szentsége és Szentháromság) keresztül összeszedje, hol búvik meg önnön bikája. Minden esetben pendül is a húr, röppen a vessző, pipa a tegezre. Önmagában is érdekes és érdek-, valamint íjfeszítő történet. Lenne, ha itt érne véget, de a cím már árulkodott a csavarról.
Mert hát főhősünk kedves és szép is, de sokkal többre képes, mint akár önmaga, akár a nézők képzelik. Ettől izgalmas a mese. Ideje bemutatni a másik címszereplőt, a méltán hírhedt méltatlanul rossz hírű Szaturnuszt. Cserzett arcú, barázdái nem sok jót ígérnek. Szikár, viharokat megélt arca remekül segíti, hogy végül ráébredhessünk a benne élő számtalan csodás jellemvonásra. Azokra az értékekre, amik mellett a felületes – és ebből adódóan előítéletes – szemlélő egyszerűen elsétál. Tegyük hozzá: nemrég indult hátráló útjára, az pedig még inkább aláássa a sajtóját, hiszen a mezítlábas tudósítók egyöntetűen szörnyűségesnek festik le az októberig tartó időszakot és a benne játszott szerepét.
Fokozódó izgalmak színezik a drámát, de a két főhős végre összetalálkozik, a néző álla pedig padlón koppan. A Nap és a Szaturnusz ugyanis trigon fényszögön keresztül működik együtt. Emelő erő: azt látod, mindketten a legjobbjukat adva munkálkodnak, hogy a másikból a legjobbat hozzák ki. Igazi naplementébe sétálósan szép kép, még ha el is csépelték a mozizás hosszú évtizedei során.
Dobjunk oda egy mondatot a Szati asztrológiai pozíciójáról is: Vízöntő. Tisztít, pucol, felszabadít. Pont. Csillagképi értelemben is Vízöntő, de ez már izgalmasabb. A múltat tisztító víz csobogójától indul vissza. Távoli nagytotál: a Nap-Szaturnusz trigon segít, hogy a múltad rögjeit feloldd. Támogatja a múltaddal kapcsolatos szorongások, aggodalmak és lehúzó sorsismétlési félelmek elpárologtatását. Zárványoldó, sorstisztító, (m)értékadó.
Nem lehet róla eleget ömlengeni, ezért meg sem próbálom, csak szárazan, tényszerűen közlöm: elképesztően jó három napod van. Három nap, hogy nyugodt szívvel fordulhass hátra. Három nap, hogy a régi démonok eltűnjenek. Három nap, hogy az örvény rémképét felcseréld a biztonságot adó támlára-támaszra. Csapó, vége főcím, stáblista.
kép: pixabay.com
valahogy így segít koncentráltan célba juttatni vágyaid nyílvesszőjét a Nap-Szaturnusz trigon
Van nálam ez a futás dolog, mint egyfajta bolondéria. Ha érdektelennek tartod, most érdemes elnavigálnod, mert mára a futásról, a motivációról és a rockzenéről mesélek egy aranyosat, ám ez semmi építő tartalommal nem bír. Régebben írtam, hogy a korai tiniéveimben tájfutottam, imádtam, de tizenöt éves koromban a bandázás, a cigire szokás és a grundfoci/kocsmázás miatt abbahagytam – jó sokáig. Az újrakezdés harmincötön túl ért, három kilométeres távval, melynek végén kétséges volt, hogy a tüdőszövetem vajon a helyén marad-e, vagy távozik az orrlyukaimon át. A klasszikus, minden profizmust nélkülöző, szaturnuszi utat járva minden edzéssel két-három villanyoszlopnyival messzebbre futva végül elértem a félmaratoni távot, amit két óra fölötti idővel (2:01:25) teljesítettem éppen a harminchetedik születésnapomon. Örültem, meg persze büszke is voltam. Igazából semmi konkrét cél nem lebegett a szemeim előtt; a futás számomra – akkor – drogként funkcionált. Utolsó munkahelyemre az ott töltött idő végső öt évében döntő többségében biciklivel jártam (déli agglomeráció – Angyalföld, oda-vissza napi 52 kilométer), ez a kondi mellett a szabad evés zabálás lehetőségét és a fülön kiömlő endorfint is adta. Akkoriban nehéz volt felb@szni az agyamat kihozni a sodromból. A szabadulásom után ellenben szembe kellett nézni a kevesebb mozgás elkerülhetetlen velejárójával, az endorfinelvonás tüneteivel. A bringánál időhatékonyabb futás mellett tettem le a voksomat.
A Balaton partján teljesített első félmaratont követően tovább futottam, elmerengve, hogy akár a legendás táv, a misztikus 42.195 méter, a maraton is összejöhetne akár. Na, az lenne csak connemarai, az férfias tett a javából. Ma már hiány mutatkozik legyőzhető és legyőzendő sárkányokból, így a maraton remek – és korszerű – tökösség-demonstráló, egót hizlaló teljesítmény. Bár hittem és bíztam magamban, korántsem voltam biztos benne, összejön a teljesített maratoni verseny. Itt már – a profizmus szellemében – edzéstervvel, tudatosan készültem, ezúton is mondva köszönetet Richard Nerurkar remek könyvének (Maraton mindenkinek). A verseny, milyen érdekes, ismét a Balaton partján köszöntött rám egy végtelenül szeles márciusi kora reggelen 2018-ban. Végig szembeszélben, gyengécske idővel, de lefutottam. Maraton kipipálva! A pihenés hetei után még nem kezdtem el az új célokon töprenkedni, mikor egy kedves barátomtól kölcsönkaptam pár futómagazint. Be kell valljam, önmagamtól nem veszek ilyen újságot, mert nem tartom annyira hasznosnak, amennyibe kerül és nem a nominális vételára miatt. Akadt olyan példány, amit kiolvasva semmivel nem éreztem magam többnek. Zárójel: ifjabb koromban lelkes folyóirat- és magazinolvasó voltam, korszerűtlen rockerként több tíz kiló Metal Hammert őrizgettem masszív banánosládákban sokáig a kilencvenes évek középétől kezdődő időszakból.
Az egyik újságban szembe köszönt egy interjú Lukács Lászlóval, a Tankcsapda frontemberével. Zenészként zsenge tinikorom óta követtem a munkásságát, szerettem zenéjét és csodáltam szókimondó, frappáns, időnként vaskosan megfogalmazott szövegeit. Nem bálványoztam, én inkább a fémesebb hangzásra voksoltam a hazai mezőnyből az Ossian-Pokolgép-Lady Macbeth vonalon. Azt ugyan hallottam, hogy Lukács László fut, de nem különösebben foglalkoztam vele, ahogy ejtőernyőzésével sem. Hadd csinálja, én meg sokáig horgásztam, kiskölökként repülőgépmaketteket ragasztgattam; mindenkinek vannak vezérhangyái. Ez a magazin azonban sorsfordító adatot tolt az orrom elé a riportban: hősünk ugyanis elmondta, hogy a legjobb félmaratoni ideje 1 óra 38 perc 57 másodperc. Hoppá. Mindezt negyvenkilenc (49 !) évesen, egy olyan pályán, ahol ritka az absztinens, nyers vegán, minden életterületén makulátlan egészségben élő ember. Hoppá még egyszer. Nab@zmeg. Ha ő megcsinálta ilyen előzményekkel, ennyi idősen, akkor nekem ugyan mi a kifogásom egy ilyen időeredmény ellen? Igen, jól sejted: nem lehetett semmi. Kettőnk közt egy jupiteri kör a születési idő különbsége, nehogy már képtelen legyek egy ilyen eredményt összefutni. Talán érzed a sorok között, megemelkedett a pulzusom, kitágultak az orrlyukaim, szagot fogtam. Itt a várva várt motiváció! Rádöbbentem: most az a helyzet állt elő, hogy a motiváció maga az, hogy nincs és nem is lehet kifogásom.
A maratonról tudtam, nem az én távom, nekem túl hosszú, unalmas és – meggyőződésem szerint – nem erre a fajta igénybevételre teremtették az embert. Az agár, az más, meg a gepárd is. Ennek ellenére piszkált a legendás táv négy órán belül történő teljesítése, erre építettem egy bő fél éves felkészülést és sikerült is 3 óra 49 perc 55 másodperc alatt egy irdatlan tömegrendezvényen lefutnom. Szusszanás, pihenés, a „soha többet maratont!” fogadalom megtétele, majd irány a gyorsulás féltávon. Itt már erősen specifikus edzéstervet követtem, kifejezetten tempóra kihegyezett félmaratonra szólót, ennek meg is lett az eredménye a tavalyi esztendőben, a vágyott időnél jobbat futottam áprilisban (1:37:29) és szeptemberben (1:34:57 – 4:30 min/km sebességgel). Mindkét alkalommal a helyi versenyem érmeitől búcsúztam el a lezárások miatt, de eb bánja; az eltelt évek ébresztettek rá, hogy a futás ugyan az egó máját is hizlalja, de nem ez az elsődleges célja. Az örömködés után eszembe jutott Lukács Laci – itt már Laciztam magamban, mert azt éreztem, futás szempontjából pariban vagyunk, a jobb időeredményem nem azt mondatta velem, hogy „na, lenyomtam az öreget,” hanem jóleső elégedettséget árasztott, fiatalabban illett picit gyorsabban szednem a lábaimat. Ezúton fejezem ki a hálámat egy tudattalan, de a határaimat kitágító, korlátaimat, kishitűségemet legyőző motivációért. Ígértem az elején, hogy nincs nagy megvilágosodás, sem tanulság, de ha mégis meg kéne egyet neveznem, mert csőre töltött pisztolyt szorítasz a halántékomhoz, úgy azt emelném ki: találd meg, a Te életedben ki, mi, mivel és hogyan inspirálhat – akár a legváratlanabb helyről előbukkanva – valami extra teljesítményre, amivel többé és jobbá válsz. Nem csak a sportban.
A 2020-as év asztrozófiai értelmezésben is kuriózumokkal telített, ennek egyik megnyilvánulása a Vénusz retrográd mozgása volt, benne oly’ sok szépséges és nagyszerű motívummal. A szerelem planétája bő két hete fordult direktbe és halad a maga útján, aminek igen jelentős kilométerkövéhez ér most. Asztrológiai olvasatban az Ikrek cikkelyében lépdel augusztus első napjaiig, de ennél jóval érdekesebb a csillagos égre pillantanunk és a mélyebb, egyben persze magasabb jelentéstartamokat feltáró fényüzeneteket kiolvasnunk. Pár napja érintette a Vénusz a Bika csillagképének szemét, egyben legfényesebb, alfa csillagát, az Aldebarant. Tovább vándorolva elért már az égi állat szarvaihoz, amik antennaként funkcionálva hozzák le a Tejút égi adását, egyben az Istenek Útjára emelő energiaként segítenek a hétköznapok fölé, azaz a földhöz- és anyagba ragadtságból szépen, szerelmetesen kiemelkedni. Kifejezetten szépséges, a szó köznapi és átvitt értelmezése szerint is emelkedett energia. A következő mintához viszont engedjük el kicsit az ok-okozati gondolkodásunk börtönét és öltsük magunkra az analógiás észjárást.
A Vénusz most érkezik el az Orion (Nimród) beavató jelentőségű és erejű csillagaihoz. Először annak íját kijelölő csillagokat érinti. A mélyebb és teljesebb megértéshez ismét Paksi Zoltán segítségét kérem nagyszerű alapművének, az Égi utak csillagüzenetinek egyik bekezdését idézve szó és tipográfia szerint alább:
„Hogyan zajlik a beavatás? A Bika szarvai közül kilépő Nap az Orion válla (Betelgeuse) fölé ér. A Bika jelképesen a sötétség állatává válik, de Nimród felvállalja a fényt. A Nap lesz most a hős feje, az útkereszteződés világossá válik és Orion az íjával lelövi a lehúzó erővé vált állatot. E belső küzdelem után a lélek már a Tejútra érkezik, mert alkalmassá vált a magas tudás befogadására!”
Itt a Nap útját látjuk csodaszép módon ábrázolva egy nagy(szerű) égi festményen. Ennek egy aprócska részletét ragadjuk most meg és ki, hogy törjem a magyartot. Ahhoz, hogy Nimród lőhessen, két dolog szükségeltetik: nyíl és íj. Egyik a másik nélkül nem sokat ér; együtt, szintézisben viszont magas értékű hatástöbbszörözést produkálva találnak célt. Az egyik szerszámhoz, az íjhoz érkezik a Vénusz. Járjuk körül, olyan szép! Mit csinálunk az íjjal? Ugrálunk rajta, ordibálunk bele, lengetjük? Á, dehogy! Kézben tartjuk. Maximális koncentrációval, belső izgalmunkat, remegésünket uralmunk alá vonva markoljuk és tartunk a célra. Lásd meg, kérlek: ez egy abszolút tudatos folyamat, ellentétben holmi profán, robbanóanyaggal működő lőfegyverrel összevetve. Hallottál már íjászt, aki véletlenül lábon/fülön/háton lőtte magát? Na ugye! A mostban, csütörtöktől szombatig egzakt módon élheted meg a szerelem, az öröm eszköz-mivoltát a Nimród íjánál tranzitáló Vénusz jóvoltából.
Kérlek, nyisd tágra lelki szemeidet és élesítsd spirituális látásodat, mert nem szabad, hogy ne vedd észre ezt a csodálatos energiát! Rálelhetsz arra a harmonikus, a csikorgó fogzománc elvásós hangjától mentes, hagymaszagú izzadságbűz nélküli módra, amivel a benned élő lehúzó erőket legyőzheted. Nem rossz, ugye? Ismét előbukkan a kérdés: ki mondta, hogy feltétlenül bele kell dögleni a fejlődésbe? Miért ne lehetne úgy „sportolni,” hogy közben mosolyogsz és ez teljesen őszinte, nem pedig kínvicsorgás? Korábbról görgetett ósdi paradigmákat kukázhatsz ki ebben a három szentelt napban. Emlékezz, hogy a Vénusz a. a mindennapi létörömöt is elhozza, b. ahol ő jár, ott az öröm pont úgy lépdel, mint az árnyék: elválaszthatatlanul. Tudom, ha becsukod a szemed, nem látod az árnyékodat sem, de ez pont olyan önbecsapás, mint ahogyan a Vénusszal összefüggésben szándékolt vakká válni az örömre. Nem nevezném magas szintnek. Most lehetőséged van rátalálni a te személyes eszközödre, ami örömmel segít hozzá a legszebb, legnemesebb önlegyőzéshez, amikor örömmel, önmegtagadás nélkül nyesegeted le lehúzó sallangjaidat. Kivételesen szép és jó ziccerhelyzet, azért ne hagyd ki, mert így megspórolod megelőzöd a későbbi „ejdejólettvolnaodafigyelnirá” érzését. Cserébe mosolyt és nevetőráncokat ígérhetek, hidd el, megéri.
„Véletlenül” éppen csütörtökön tartom a Csillagwebinárium 3.0 díjmentes online rendezvényt, még vannak szabad helyek (ennek a zoom rendszer kapacitása szab határt), jelentkezni a contact@ladonyijanos.hu címre küldött e-mailben tudsz.
A mai bejegyzéssel kapcsolatosan – a korrektség jegyében – már az elején szeretném rögzíteni, hogy nem várhatók nagy tanulságok, aha-élmények és sorsfordító erejű gondolat-magvak. A téma, helyesebben ürügy a futás. Hobbifutó vagyok, egyben szeretem a határaimat is feszegetni. Két éve teljesítettem egy csodálatosan szép, a Balaton északi partján végigvezetett maratont, majd tavaly kútba ejtettem ennek gyorsabbra tervezett változatát Ráckevén. Ez motivált arra, hogy tömegiszonyomat legyőzve a nagy budapesti őszi rendezvényen fussam meg a magamhoz mért „gyors” 42.195 métert. Itt ki is pipáltam ezt a távot, nem nekem való. Megvolt, köszi, az egómnak jól esett, büszke vagyok rá. Nem mondom, hogy üssetek lapáttal agyon, ha újra ilyesmire vetemednék, de itt és most nem látom realitását, hogy ebben az inkarnációmban még egyszer rajthoz álljak ezen a távon. Nem nekem való, tényleg. Ellenben a félmaratont előtte is szerettem, meg utána is. Az őszi felkészülés során egy addigi legjobbat futottam (1 óra 45 perc) a kicsike, pár száz fős városi versenyünkön. Zárójel: imádom az ilyen meghitt, családias alkalmakat, ahol nincs több tízezres tömeg és minden, ami ezzel jár. Itt kezdtem el gondolkodni, hogy ha nagyon összeszedem magamat, talán 100 perc alá is be lehetne menni és az milyen vagány dolog már a negyedik ikszen túl.
Többször leírtam, most is tartom: aki fut, kicsit (vagy nagyon) őrült. Én is. Ha többet szeretnél erről tudni, nézd meg Simonyi Balázs zseniálisnál is jobb Ultra című filmjét. Felötlött bennem: a lovat a levert akadály után még egyszer ugratják, hogy sikerélménnyel menjen a bokszába. Tavaly nem jött össze az annyira vágyott ráckevei verseny, ahol pedig minden ideális (lett volna). Futóberkekben meglehetősen kapós verseny a Kis-Duna maraton, ahol persze félmaraton is teljesíthető, viszont limitált a résztvevők száma. Ezt tudva a nevezés megnyíltakor éppen egy családállítás szünetében telefonról stipistopiztam a tuti helyemet. Talán nem szép, de megértéssel, együttérzéssel és – igen – kajánsággal olvastam azt a rengeteg hozzászólót, akik lemaradtak az 550 hely valamelyikéről, melyek órák alatt elfogytak. Már elkezdődött a „lécciaddátahelyedet” bejegyzések sora is és csak egy hajszál választotta el a rajthelynepperkedéstől a nevezetteket, mikor az ismert tényezők miatt először kérdésessé vált a verseny, majd lendült a piros zászló: idén elmarad. Nyilván elgondolkodtam, hogy miért nem jön össze másodjára sem ez a ráckevei szaladás, de ha nem, hát nem.
Annál azonban makacsabb, önfejűbb
és bulldogosabb vagyok, mintsem kukába dobjam a felkészülést. A kijárási
korlátozással harmóniában teljesíthető volt a tizenkét hét második fele is, így
az eredeti, április 19. vasárnapi rajt helyett előző szombat hajnalra, azaz
mára tűztem ki az én privát versenyemet. Egy versenyt, ahol nincs más
résztvevő, csak én és a stopper. A közelemben ismertem egy, a hajnali órákon
néptelen, meglehetősen széles, jó minőségű aszfalttal burkolt utat, ahol szintkülönbségről
sem beszélhetünk. Előre kimértem 3.520 métert, ezt kellett háromszor oda-vissza,
hat hosszon futva teljesíteni a félmaratont. A szombat kora reggel már itt ért,
némi bemelegítés után pedig: hajrá! A felkészülés optimálisan sikerült, a
formám jó, egy „apróság” viszont bosszantott. Az előre eltervezettnél bő öt
kilóval vagyok most több, ami nagyon sok, ha futásról és sebességről van szó. A
mértékletesség, az önlegyőzés és az ízek csábítása billegett a mérlegen és
mohónak találtattam. Ez a plusz öt kiló jelentősen lassítja az embert, még 187
centiméteres magasság mellett is, de úgy voltam vele: mindent kiadok magamból.
Ha elmondhatom 21 kilométer után, hogy végig „nyélgázon” futottam, apait-anyait
beleadva, az idő már másodlagos, és ha nincs meg a 100 percen belüli idő, hát
senki mást nem okolhatok, egyedül a zamatoknak való nemet mondás hiányát, azaz
a jellemgyengeségemet.
Nagyon érdekes dolog egy privát
verseny. Nincs tömegrajt, pisztoly és szurkolók. Két bringással, egy futóval és
két kutyással találkoztam összesen. Nincs inger. Egy versenyen motiváló lehet,
hogy atletikusabb küllemű embert előzöl meg, hogy látványosan fiatalabbak
lassabbak nálad – itt szó sem volt ilyesmiről. Igaz, kerülgetni sem kellett
senkit. Az első 7-8 kilométer igazi önlegyőzés volt. Többször, a legkomolyabban
fordult meg a fejemben a gondolat, hogy most hagyom abba, nincs „szemtanú;”
rajtam kívül senki nem tudja, hogy nem egy „mezei” szombat hajnali kocogó
vagyok, hanem közel negyed év munkáját csúcsosítom ki egy ki tudja, hogy
végződő futásban. Nem szoktam stoppert nézni, az érzésekről meg – futás közben
– megtanultam, hogy becsapósak. Sokszor villámgyorsnak érezve magamat mutatta
meg az óra, hogy szenior lajhár kategóriában kéne neveznem és néha ellenkezőleg:
nem különösebben tempósnak vélt futásról derült ki, hogy a számok alapján
toplistás. A félmaraton első harmadáig, bár mindent beleadva futottam, nem
éreztem gyorsnak magamat, szúrt az oldalam és nem voltam benne biztos, hogy az
út menti bokrok egyikét nem kel majd meglátogatnom. Magamban hisztiztem és az
ingerszegény környezetben próbáltam önmotiválni, hogy akkor is, inkább dögöljek
bele, de ne álljak le. Nem álltam le. Féltávnál kezdett jobbra fordulni a
helyzet.
Aki futott hosszabb távon,
esetleg túrázott, vagy bármilyen, fizikai megerőltetéssel járó, monoton
tevékenységet végzett valaha is az életében, ismeri azt az érzést, amikor a
test fáradtsága átcsap (egyik pillanatról a másikra) egyfajta csodás,
eufórikus, meditatív állapotba. Optimális esetben így akár órákat el lehet tölteni,
nekem most percek, néha egyben akár öt-hat perc is jutott és ez már jó volt. Pár
éve olvastam, hogy ha mosolygunk futás közben, az nagyjából két másodperccel
tesz gyorsabbá kilométerenként, az első harmadnyi etap vicsorgása után itt már
füligszáj üzemmódban róttam a kilométereket. Kezdett egyre javulni a közérzetem,
csak az idő teltével lett egyre inkább melegem, mert a rövidnadrág mellé
futópulóvert húztam, ami hibának bizonyult (másik olvasatában intenzív
méregtelenítésre adott alkalmat). Az utolsó hosszon már élveztem és bár ekkor
még kételkedtem a 100 perc alatti eredményben, tudtam, bármi is lesz, a lelkiismeretem
tiszta és jó, mert semmit, de semmit nem hagytam magamban; amit ki tudtam
hozni, azt átvittem az aszfaltra. Végül, a „cél” előtt kétszáz méterrel néztem
meg a telefonon futó alkalmazást és konstatáltam döbbenten, hogy minden
előzetes elképzelést felülmúltam önmagam legnagyobb csodálkozására: 1 óra 37
perc 29 másodperc, 4:37min/km tempóval, ami nem rossz egy negyvenen túli
hobbisától. Innen is küldöm köszönetemet Lukács Lászlónak: szintén néhány éve
olvastam, hogy 1 óra 45-ön belül tud félmaratont futni. Igazából motiváció
volt, hogy ha egy nálam idősebb rockzenész képes erre, akkor nekem is tudni
kell, pláne, hogy a jelenlegi életmódomat többé-kevésbé egészségesnek
nevezhetem.
Ígértem az elején, hogy elmaradnak a tanulságok és a nagy felismerések, de ha most ide lépnél mellém, halántékomhoz szorítva egy csőre töltött Desert Eagle 0.50-et (2:05-től a belinkelt videón), akkor a következőket fogalmaznám meg. Amíg nem ér véget egy folyamat, ne temesd. Van úgy, hogy a szubjektív, érzelmi oldalad helyett érdemes a külső, objektív „mankókra” támaszkodni (ebben a példában az órára). Az önlegyőzés meghozza a gyümölcsét; külső ingerek nélkül, önmagunkkal versenyezve speciális értéket adhatunk teljesítményünknek. Olyan célt érdemes megfogalmazni, aminek az elérésében nem vagy 100%-ig biztos, de azért hihető és reális. Ja és a Napoleon Hill-i gondolat: mondd el, mit akarsz tenni, de előbb mutasd fel az eredményt.
Hétvégére érkezik meg az Ikrek asztrológiai jelében járó Vénusz az Orion csillagzatába. Beszéltünk róla, hogy a szépség, a szerelem és a harmónia égi vándora a közeljövőben hosszas retrográd mozgásba kezd. Ahogyan a Bika fényábrájában is huzamosabb időt tölt a planéta, úgy a Napút, az Ekliptika alatt fénylő Nimródban is bőven ad időt és alkalmat az önlegyőzés gyakorlására, mégpedig igen különleges módon. Amikor önlegyőzésről beszélünk, jellemzően a csikorgó fogak, a vásó fogzománc, az összepréselt ajkak és a mindent átható, csípős izzadságszag ugrik be elsőként. A nimródi önlegyőzés a rossz, káros szokásaink felett aratott győzelemről szól. Ez lehet a klasszikus értelemben vett szenvedélyek, függőségek elengedése ugyanúgy, mint lustaság, falánkság és társainak gyomlálása. Az ide érő és mind mennyiségében, mind minőségében jelentős időt itt töltő Vénusz azonban megmutatja, hogy van másik valóság, választhatunk számunkra szebb utat.
Ki mondta, hogy bele kell dögleni a cigi letételébe? Az Orionban járó Vénusz segítségével másik, kellemes és harmonikus megoldást kaphatunk. Maradva a példánál: egy jóval szebb, színesebb és – ami a legfontosabb! – több örömöt adó képet kell érdemes alkotnunk. Még jobb és eredményesebb, amikor statikus kép helyett filmet „gyártunk,” melyben a lehető legtöbb érzékszervünket simogató, jó érzéseket adó hatások érik. Ízek, illatok, tapintás, hangok, látvány – mind-mind a szolgálatunkba állíthatjuk őket. Ez a kép arra hivatott, hogy felülírja az elengedni vágyott minőség adta érzést, kiemeljen a szokások hurkából. Erősebb ingert építhetünk ki szépséges, igazi vénuszi módon, aminek az eredménye is örömteli és tartós. Személyes zárójel: idén nyáron már ihatna nyilvános helyen a dohányzásról való leszokásom, mert júliusban ünneplem a tizennyolcadik évfordulóját a hét évnyi bagó abbahagyásának. Ha annak idején, kora huszonévesként birtokoltam volna a tudást, hogy ezt így is lehet, talán szükségtelen lett volna újra vakolni a falakat, mert kevesebbet, vagy inkább semennyit nem kapartam volna le róluk…
