– Üdvözlöm!

– Jó napot! Hogy érzi magát?

– Köszönöm, mostanra kipihentem a pihenést.

– Milyen szép nyitókép. Sokat elárul a pillanatról. Ha nem mondja, azt hinném, egész álló héten túlórázott.

– Nem, szó sincs róla.

– Akkor mitől ráncolja ennyire a homlokát – dacára a kipihent pihenésnek?

– Tudja, most, hogy visszatértem, vagyis inkább visszacsöppentem a valóságba, kicsit mellbe vágtak a történések.

– A történések vagy a hírek és tudósítások?

– Miért, a kettő nem egy és ugyanaz?

– Persze, hogy nem. Időnként közük sincs egymáshoz, az viszont mindennapos, hogy egy úgynevezett „hír”-re rá lehetne írni: nyomokban tényeket is tartalmaz.

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt, hogy amit az imént hírnek meg tudósításnak neveztünk, az rendszerint manipulatív, az érzelmekre ható, jellemzően félelmet generáló produktum. Nem az a célja, hogy maga tájékozott legyen.

– Pedig én ezért olvasom vagy nézem.

– Mert követi a régi mintákat.

– Nem látom be, hogy ez baj lenne.

– Önmagában nem is. A cél nem az, hogy információkhoz jusson. Azok is érkeznek, de morzsákban. Minden egyes tényt gondosan szubjektumokba, véleményekbe csomagolva kap meg. Csak hogy tudja, mit gondoljon róla, mert – mint azt a szerkesztők feltételezik – maga nem sokkal értelmesebb egy pár krinolinnál. Ezért a közléssel együtt azt is előre megrágva oda kell készíteni, pontosan a szeme elé, eltéveszthetetlenül, amit az adott minőséggel összefüggésben vélekednie kell.

– Tényleg, most, hogy mondja, valóban így történik. Csak ezt nem szoktam átgondolni.

– Se maga, se senki. Éppen ez benne a zseniális, egyben a végtelenül méltatlan is. Technikailag ugyanis bravúros a kivitelezés, a gondolatformálás kivitelezése parádés.

– Köszönöm szépen. Akkor ezzel azt mondja, mindenkit megvezetnek?

– Ez a kifejezés egy kicsit erős. Inkább úgy fogalmaznám meg: erős a terelő szándék, mégpedig úgy, hogy éreztetik a nézővel, olvasóval: nincs más alternatíva, csak az az egy abszolút igazság létezik, amit az ő orgánumuk harsog.

– De mi a helyzet az inflációval? Mert azt nem vitathatja, hogy tényleg vágtázik!

– Látja, most nyakon csíptem. Vágtázik. Egy cselekvő ige, ami érzelmeket fejez ki. Az ösztönös, tudatalattijában hozzá társuló kép egy szilaj paripa, amint a végtelen mezőn akadálytalanul, egyben megállíthatatlanul száguld.

– Hogy jón a ló a pénzromláshoz?

– Úgy tűnik, ma zsinórban adja a magas labdákat. Pénzromlás. Ő a másik. Mintha a múlt heti franciasaláta büdösödött volna a hűtő sarkába. Akarja, hogy tisztába tegyük a két fogalmat?

– Megköszönném. Ugyanis nem csak értetlenül álok, de egy kicsit fel is bőszített.

– Ezt örömmel hallom. Akkor tessék: infláció van. Mit is jelent? Valaminek az ára emelkedik, mégpedig tartósan, folyamatosan. Jellemzően szinte mindennek egyszerre, attól válik társadalmi szintű jelenséggé, amiből a problémák adódnak. Ha csak a zongoraláb-alátét ára emelkedne meredeken, keveseket érintene, a visszhangja pedig úgyszólván a nullához tendálna.

– Eddig tudom követni.

– Remek. Az árak tehát emelkednek, az összesített áremelkedést pedig szokás százalékban kifejezni az előző évi értékhez képest. Az előbb beszéltünk a beszűkítő érzelmekről, amivel tálalják mindezt: pusztító, vágtázó, kíméletlen infláció és persze: pénzromlás. Ez a sok-sok, felindulást, megrendülést kiváltó közlés éppen a lényegről tereli el a figyelmet.

– És mi lenne az?

– Az értékek, mégpedig a valódi értékek. És nem, most nem barátságról, szerelemről meg örömről szólók. Kivételesen a spirituális értékek helyett a köznapi értelemben vett minőségekre gondolok. Az infláció nem hat semmilyen módon az értékekre, legfőképpen nem silányítja őket.

– Tessék?

– Ha akarja, megismétlem. De ismerem már annyira, hogy szóról szóra vissza tudná mondani ezt a pár szavas tételt. Kézbe az ásót, hantoljuk ki az ebet!

– Ne csigázzon tovább!

– Valaminek az értéke független az árától. Az ára szabadon mozoghat, kilőhet az egekbe, hogy a trendek szerint fogalmazzak, de beülhet a bányászbéka tompora alá is. Az adott dolog, tárgy, szolgáltatás értéke változatlan.

– Mit akar ezzel mondani?

– Csupán azt, hogy az infláció nem hat a valódi értékekre. Amint ezt felismeri az ember, már tud változtatni. Ha például szükségem van egy kiló mézre, az épp oly értékes kétezer forintért is, mint ötezerért.

– Erre nem mondhatja, hogy mindegy.

– Nem is mondtam. Ellenben azt érdemes mérlegre tenni, hogy azért a kiló mézért mit és hogyan kell megtennem. Miképpen teremtem meg azt a barna vagy éppen sárga bankjegyet, amiért átvehetem a termelőtől a piacon? A változó árakra ritkán gyakorolhatunk közvetlen hatást. Ha az a méz értékes a számomra, akkor kell, hogy megtaláljam a módját annak, hogy a megnövekedett árát is ki tudjam fizetni. És erről szokás mélyen hallgatni.

– Persze, mert ez nem megy csak úgy, csettintésre. Magának könnyű.

– Nem panaszkodom, de nem ezen múlik. Amikor inflációról hall, szinte mindig mellé teszik, hogy ez van, ezt el kell szenvedni. Egyfajta ledermedt, áldozati, kiszolgáltatott attitűdöt erősít minden orgánum. Pedig csak a számok változnak, az egyén döntési mechanizmusát nem érintik.

– Mire gondol?

– Ezer és egy módon lehet reagálni, változtatni. Ha egy egyensúlyi helyzet megborul, az a logikus, ha a visszabillentésen, a harmónia helyreállításán munkálkodunk. A sopánkodás soha nem visz előre. Erősödő infláció esetében is rengeteg módszer, technika, de legfőképpen: döntés létezik, ami segít a belső biztonság és a külső, anyagi stabilitás visszaszerzésében.

– És mi van azokkal, akik nem túlságosan képzettek?

– De finoman fejezte ki magát! Ezért említettem a döntést. Az korra, nemre, vallási hovatartozásra, bőrszínre és politikai meggyőződésre való tekintet nélkül bárki szabad belátása szerinti minőség. Az is, hogy adott esetben utánajár valaminek, több ismeretet, majd tudást szerez. De nem ez a lényeg.

– Hát mi?

– Tudom, hogy tudja és érti. Másképp látni, észrevenni a sorok között meglapuló lényeget. Azt, hogy nem feltétlenül a kristálytiszta igazság gyöngyei peregnek az úgynevezett hírekből.

– Köszönöm, megemésztem. De igaza van, többször rádobbant a szívem. Úgy tűnik, kicsit én is a tömegpszichózis áldozatává váltam. Vagyis, hogy mit is beszélek: én sem gondoltam végig, amit hallok, csak megrágatlanul kezdtem emésztgetni.

– Látja, meg is nyomta a bendőjét. Akkor most már a tárgyra térhetünk?

– Hétrenézőzzünk? Már nagyon várom!

– A múlt héten még korai lett volna, ma is csak félig tesszük meg, a fokozatosság égisze alatt.

– Ezen meg mit ért?

– Egyelőre azt vesézzük ki, mi történt a héten. A jövővel most még nem foglalkozunk, majd csak a következő vasárnapon.

– Rendben, nem bánom a lépésről lépésre, azaz hétről hétre való bemelegítést. Lássuk hát, mik történtek.

– Sorolom: a Merkúr megérkezett a Mérleg jelébe. Volt egy erős, de végtelenül szép Mars-Merkúr quadrat és egy nem kevésbé príma Nap-Spica együttállás. Ha már Nap: a Vénusszal is találkozik, szintén külön történetet érdemelt. Ahogyan a fejétől bűzlő hal és az önmagunkért való kiállás fontossága is. Hogy a jövő péntekről már ne is beszéljek.

– Miért, mi lesz akkor?

– Egy kis délutáni könyves találkozó. Tervezem, hogy ott leszek.

– Jól hangzik. Mind az összegzés, mind a péntek. Köszönöm szépen.

– Váljon épülésére. Egyet léptünk előre ma is, jövő vasárnap folytatjuk. Viszontlátásra!

– Viszlát, és még egyszer: nagyon köszönöm.

kép: pixabay.com

– Üdvözlöm! Hogy érzi magát?

– Jó napot. Vagy szebbet? Bár ez is elég ragyogós. Amúgy köszönöm, kicsit elgémberedtem, de vidáman látom a világot.

– Ezek szerint alaposan kipihente magát.

– Szó se róla, négy hét szünet elég sok mindenre elegendő.

– Fura. Nekem is éppen ennyi volt, mégis: egy kicsit másképp éltem meg.

– Nocsak.

– Imádom a „nocsak”-jait. Meg a hozzá társuló, hattized milliméterrel felvont bal szemöldököt. Igenis, hiányzott, hogy találkozzunk. Azt nem mondom, hogy frusztrált a kimaradás, de már nagyon megszoktam.

– Netán függő lett?

– Azt nem mondanám. Legalábbis szeretném jó szívvel kijelenteni, hogy nem süllyedtem Hétrenéző-függésbe.

– A maga helyzetében ez bátor megnyilatkozás.

– Amennyiben?

– Az egyik szereplő azt állítja, hogy nem függ a neki teret adó szövegtől? Hát…

– Jó, ennyire nem akartam eltávolodni a kettőnk párbeszédes világától. Persze, tudom az „igazságot.”

– És zavarja?

– Nem. Valójában ezen már túljutottam. Kicsit sem zavar, hogy egy ember képzeletében élünk, aki néha felhasznál bennünket.

– Legalább nem kihasznál.

– Látom, feljön a hálóhoz, hogy lecsapja a szólabdákat. De nem hagyom magam összezavarni. Szóval kicsit sem bánt, hogy egy kitalált karakter vagyok. Szívesen állok bele a szerepbe.

– Ahogyan én is. Magát mi motiválja?

– Hogy kettőnk diskurzusa talán másnak is ad valamit. Esetleg szórakoztatja, jobb esetben elgondolkodtatja, legjobb forgatókönyv szerint talán némi hasznos és értékes gondlatmorzsát is felcsipegethet belőle.

– Remek. Látom, ráérzett a lényegre. Ilyen a szereplők élete.

– És ebben az is benne van, hogy pár hét szünetet kapunk. Mintha kispadra ültünk volna.

– Remélem, azért nem zsibbadt el, vagy merevedtek be az izmai.

– Igyekeztem formában tartani magam. Sokszor töprengtem, elmélkedtem. Hosszú séták során elképzeltem, hogy beszélgetünk és felidéztem, milyen lámpagyújtó hatású, ahogyan a maga bölcsessége rámutat egy-egy dologra. Hogy nem magyaráz, meg nem rág szájba, hanem hagyja, hogy rácsodálkozzak.

– Ez a mód a járható út. Hiszen tudja.

– Éppen ez az. Talán kinevet érte, de van, amit hosszú hónapok után is szinte szóról szóra vissza tudnék ismételni.

– Ez a rácsodálkozás varázsa. A belvilágba megékező felismerés beavató élménye. Ezt valóban nem felejti el az ember.

– Az elmúlt hetekben ezt próbáltam felidézni, de nem holmi bús nosztalgiával.

– Hanem?

– Összegeztem, szintetizáltam. Kicsit távolabbról néztem a vasárnap délutáni találkozóinkra.

– Ezt nevezem. És felkészült?

– Arra, hogy folytassuk? Hát persze. Hiszen itt vagyok. És remélem, nem úgy nézek ki, mint aki kényszerből jött. Bízom benne, nem hasonlítok a fogászati ügyelet várójában begyulladt bal alsó hatossal miatyánkozó páciensre.

– Közel sem. Akkor tehát: folytassuk.

– Ezer örömmel.

– De ma még hangolódjunk. Engedjük meg magunknak, hogy egyszer komoly téma nélkül, mégis: az alapok alapját megbeszélve legyünk kicsit együtt.

– Rendben. Valahogy ez is a helyén van. Különösen ebben a változó világban.

– Változó. Tetszik a szó. Alakítsa át egy kicsit és máris jobban esik kimondani. Változatos. Abban ott a változás, de a sokszínűség és a lehetőségek bővelkedése is.

– Köszönöm. Látja, ez az, ami hiányzott. Tök egyértelmű, amit mond, mégse jutott volna magamtól az eszembe. De jólesik rábólintani.

– Örülök, hogy egy apróságot magával visz. Nyugodtan gondolja tovább, mert az értelmezés tovább bontható-alakítható. Van rá egy hete. Akkor újra találkozunk. Amúgy pedig: végtelen sok ideje.

– Fura beszélgetés volt. Mindenesetre jól jött; nem azért, mert annyival okosabb lettem, hanem a dolgok helyre tétele miatt. Várom a jövő hetet.

– Eljövök. És viszlát.

– Viszontlátásra.

kép: pixabay.com

– Jó napot!

– Üdvözlöm! Hogy érzi magát?

– Köszönöm, eléggé összevissza. Jól és elgondolkodva, szóval nem panaszkodni akarok. Csak ez a hét… Valahogy minden olyan fura és nehezen magyarázható volt. Rengeteg minden történt, ami önmagában nem baj, de ebből számos mélyen meg is érintett.

– Ilyen időket élünk. És ez egyelőre nem úgy látszik, hogy enyhülne.

– Ez nem jó hír…

– Ez egy várakozás, előjelek nélkül.

– Nekem még sincs kedvem állva tapsikolni hozzá.

– Megértem. Mi van akkor, ha megedződik?

– Látja, az jó lenne. Nyilván ne kérdezzem meg, hogyan is kell, ugye?

– Nyilván. Tudja azt jól maga, csak ássa elő.

– Köszönöm. Imádom az ilyen azonnal használható, konkrét, praktikus tanácsait.

– Kérem. Rám bármikor számíthat, hiszen ismer.

– Tudja, bár nem vagyok anglomán, de azért egy kicsit megérintett II. Erzsébet halála. Pedig igen, 96 éves volt és szóltak a hírek a nem éppen topformás egészségéről, de mégis.

– Miért hatott olyan mélyen?

– Nem is tudom. Illetve dehogynem. Valahogy az állandóságot szimbolizálta. Mióta az eszemet tudom, ő Anglia királynője. Én sem vagyok mai gyerek, de nem tegnap ült a trónjára. És valami, amit állandónak szokik meg az ember és ez a valami éppen egy ember… Annak az elvesztése valahol betalál.

– Elvesztése?

– Hát minek nevezzem?

– Gondolja végig. És nem, nem akarom lábbal tiporni az érzékenységét. Adott egy másfél ezer kilométerre élő királynő. Aki már időtlen idők óta él és uralkodik. Nem gondolja, hogy végzetes baki hozzákötni az állandóság szimbólumát?

– De igen. Mégis megtettem.

– Akkor most viselje a következményeket. De nem akarom eszköztelenül hagyni. Tekintsen másképp a történtekre.

– Azaz hogyan?

– Kívülről, felülről és a lényegre koncentrálva.

– Azaz?

– Anglia, vagy nevezzük Egyesült Királyságnak, ha úgy jobban tetszik, monarchia. Királyság.

– Igen, ezzel tisztában vagyok.

– Ez tény. Jelenleg immár III. Károlynak nevezik a friss, ropogósan trónra ült királyt.

– Igen, tudom követni.

– Ha ezzel a Károllyal történne valami, teszem azt, a sok-sok évtizedes feszült várakozásának stresszelése után, hogy végre-valahára mikor ülhet a trónjára, kapna mondjuk egy infarktust, mikor magában ünnepli a történelmi sikert (nyilván a mély gyásza mellett) és pukkant egy dugi pezsgőt – uralkodó nélkül maradna az ország?

– Persze, hogy nem.

– Látja, ez a lényeg.

– A trónörökösök?

– Dehogy. Maga a monarchia intézményesítésének megkérdőjelezhetetlen volta.

– Tehát?

– Nem azt mondom, mindegy, ki ül Anglia trónjára. De valaki, mégpedig egy tágabban vett családból érkezve, bele fog csüccsenni, az tutibiztos.

– Tehát, ha jól értem, fókuszáljak arra, hogy maga a királyság és a monarchia, mint olyan, mint egy intézmény, az az örök és nem egy uralkodó, még ha 70 plusz évet lehúzott is?

– Fején találta a szöget. Látja, ez a pápákkal is működik. Sokakat megviselt annak idején, amikor II. János Pál elhunyt.

– Kezdem érteni.

– Ezt azért mondom, mert egyre nagyobb szüksége lesz a készségre. Most figyeljen nagyon jól: bizonyos dolgok rövidesen örökre megváltoznak. Soha többet nem lesznek már olyanok, mint annak előtte. Emlékezzen: megváltoznak, nem elromlanak. Csak mássá alakulnak.

– Hű, ez azért elég vészjóslóan hangzik.

– Csak mert betrottyant, ha komoly változást említenek. Ahogyan az emberek döntő többsége.

– Mit csináljak, így huzaloztak be.

– Látja, ez a tévedés. Vagy ha belekapaszkodhatok az analógiájába: ideje átkötni a vezetékeket. Csavarhúzó, forrasztópáka kézbe és egy kis műszerészi munka szükséges. Ezután jóval könnyebb a hétköznapokban léteznie.

– Nehéz innen elképzelni.

– Tudja mit, megajándékozom egy végtelenül egyszerű példával.

– Hálás leszek érte, ha érthetőbb úgy.

– Látott már tojást?

– Mármint ehető tyúktojást?

– Ehető, akár tyúk, strucc, liba, fürj – bármilyen tojást?

– Persze.

– Idézze fel a képét. Felüti, hogy rántottát süssön belőle. A tálba a fehérje és a sárgája jól elkülönítve érkezik. Összemixeli, majd kisüti. És ez a lényeg.

– A világ történéseit rántottasütés közben érthetem meg? Mi van akkor, ha inkább tükörtojásos vagyok?

– Nem az evés a lényeg, bár tudom, ezzel egy világot omlasztok össze.

– Hát akkor mi?

– Egyszerű, közönséges fizika. A fehérje kicsapódása. Azzal, hogy megsüti, a folyós tojásból recergős rántotta lesz. A megsült tojást már semmilyen hatalom nem változtathatja vissza nyerssé.

– Ez tény.

– És ez a lényeg. Valami a serpenyőjében kavarogva örökre megváltozik. Mégsem szokta siratni a nyers tojást, igaz?

– Hát nem. Eddig még könnycseppet sem morzsoltam, legfeljebb, ha túl combos hagymát vágtam alá.

– Itt az esszencia. Rántotta. Emlékezzen rá mindig, ha nem megy, süssön egyet, vagy bánom is én, legyen tükörtojás. Csak lássa, amint a keze munkája során örökre átalakul az anyag és ehhez az égegyadta világon semmilyen veszteség-érzés nem társul.

– Kapiskálom már. És köszönöm. Ez most sokat segít.

– Kérem. Rátérhetünk a Hétrenézőre?

– Igen, persze. Csak egy kicsit teli fejjel érkeztem.

– Most, hogy rendet tettünk, íme, az elmúlt hét történés-sora: Hold-Oculus együttállás, retrográd irányba forduló Merkúr, Halak telihold. A nem közvetlenül égi álláshoz kapcsolódó témák pedig: miért kellenek valódi vezetők?

Hogyan lehet leszállni a félelem- és rettegés-programokról?

Tényleg csak akkor működik valami, ha mérhető?

Miért nem repül az a fránya sült galamb?

– Szép sor, nem mondom. És értékes, ha jobban belemélyed az ember.

– A jövő hét se kutya. Íme, a gyors felsorolás: Nap-Denebola együttállás. Ez az Oroszlán csillagzat nemző része. Mars-Vénusz quadrat. Nap-Neptunusz oppozíció. Nap-Plútó trigon. Egyéb témákban pedig a hősiesség, a hasonszenvi spirituális gyógyulás és a dolgok működtetésének lényege kap teret.

– Jól hangzik, bár kissé tömény.

– Velős, igen, de tényleg jó.

– Hát köszönöm.

– De nagyot sóhajtott. Remélem, ez már a megkönnyebbülés hangja.

– Félig-meddig. Úton vagyok, talán ez a jó kifejezés.

– Remek. Jó hozzáállás. Ez segíteni fog. Isten áldja.

– Viszlát. És köszönöm még egyszer.

kép: pixabay.com

– Üdvözlöm!

– Jó napot! Hogy érzi magát?

– A lehető legjobban. Az a pörgés, a dupla kör a múlt héten megtette a magáét. Olyan mennyiségű felszabadultságot hozott a felszínre, amiről nem is mertem volna álmodni.

– És nem zavarta, hogy megmosolyogták?

– Mármint, hogy kiröhögtek bennünket? Egyáltalán nem. A rendezett felszín, a konszolidált külső miért ne takarhatna élő embert? A szó valódi értelmében, aki ebben a korban is azonnal átalakul gyermekké, ha ilyen lehetőség adódik.

– Ez a beszéd. Nekem is jól esett, amellett meg büszke voltam magára. Minden elfogódottság nélkül élvezte a játékot. Ez a lényeg.

– Érdemes másképp?

– Persze, hogy nem. Érdemes viszont észnél lenni.

– Igyekszem. Van valami különös apropója annak, hogy ilyen hangsúlyt használt?

– Van bizony. A közeli jövő ugyanis a régmúltból fog több mindent felhasználni, esetenként felerősíteni.

– Mire gondol?

– Rómára. „Panem et circenses,” azaz kenyeret és cirkuszt a népnek. A kettő összmennyisége mindig állandó. Amikor több a kenyér, nem kell annyi cirkusz.

– Most viszont…

– Pontosan. Ezért látom azt, hogy a gerjesztett látványcirkusz napról napra intenzívebben szövi át a hétköznapokat. Annak pedig vajmi kevés köze van az önfeledt játékhoz.

– Azt értem, hogy a fontos dolgokról felháborító balhékkal, bulvárszenzációkkal lehet elterelni a figyelmet. De hogyan kapcsolódik mindez a játékhoz?

– Úgy, hogy a kettő messze nem azonos. Amikor ugráltatott bábként tapsol és nevet valaki, már nem egészen önmaga. A legnagyobb csavar, hogy ezt fel sem ismeri.

– Mivel védhető ki ez a jelenség?

– Itt ér össze a kör. Őrizzen meg a szívében egy jó adagot a múlt heti körhintázás önfeledt vidámságából. Amikor ugyanis képes vegytisztán játszani, a legszebb gyermeki rácsodálkozást megélni, már nem vezethető meg. Ez a titok.

– Á, értem. Látja, ezt nem, pontosabban ezt sem gondoltam volna. Egyszerűen csak élveztem, ahogy körözünk.

– És közben akkumulátort töltöttünk. Emlékezzen majd az ősz és a közelgő tél folyamán a szavaimra.

– Hű, de gandalfos.

– Így jött ki a lépés, de ha párhuzamot lát, megtisztelő. Ideje azonban összegeznünk a hét eseményeit.

– Rendben, várom, hallgatom, figyelem.

– Jöjjön a felsorolás: Szűz jelébe lépő Nap, irányt váltó, azaz hátrálni kezdő Uránusz, Szűz újhold, Mérleg Merkúr és Nap-Mars quadrat, ami az égi történéseket illeti.

– Ez eddig öt. És a másik kettő?

– A helyes válaszolás fontosságáról, illetve a reményről szólt. Nehéz lenne rangsorolni, melyik jelentősége nagyobb.

– Értem. Tömör, mintha nyomós kút helyett tűzcsapból inna az ember.

– Elhiszem. Ilyen időket élünk, célszerű együtt mozogni a történésekkel.

– Mire készüljünk jövő héten?

– Ránk köszönt egy combos Mars-Merkúr trigon, a Vénusz átlép a Szűz jelébe, ráadásul a Mars együtt áll a Bika szemével, az Aldebaran csillaggal. Emellett esik majd szó az elfogadás és a beletörődés különbségéről, arról, miért méltatlan a humort nélkülöző égi előrejelzés. Szót kap szeptember elseje, pontosabban mindaz, ami rátapadt. Végül pedig egy fontos tisztáznivaló: mit ne várjunk a csillagoktól.

– Ez sem tűnik unalmasnak. Na jó, látom a magasba szökő szemöldököket, önként korrigálok: izgalmas, nem is kicsit.

– Valóban az.

– Hol fussunk össze?

– Ahol megélhető az önfeledtség. Valóban olyan fontos, ha nem sokkal fontosabb, mint arra próbáltam rávilágítani. Kulcs a kiegyensúlyozott jövőhöz, legyen az közeli vagy távoli.

– Értem. Azt hiszem menni fog. Csak beállítom a keresőmbe azt, amit a körhintán éreztem és oda fogok találni.

– Ebben én is biztos vagyok.

– Köszönöm a gondolatokat és az egész Hétrenézőt.

– Szolgáljon épülésére. Viszlát egy hét múlva.

– Viszlát.

kép: pixabay.com

– Jó napot!

– Üdvözlöm! Maga is örül neki?

– Mi az, hogy. A legtisztább gyermeki énemet birizgálja. Jó, hogy itt hagyták egész hétvégére.

– Logikus. Ha ma reggel összecsomagolják, akkor egy fillért nem termel az üzemeltetőnek. Egy körhinta álltában szomorkás; nem való neki.

– Így viszont fel is ülhetünk rá. Most tettek ki egy táblát, hogy így, alkonyat felé féláron kínálják.

– Ez hajtóerő?

– Hogyhogy? Persze, hogy örülök, így ugyanazért a pénzért két menetre nevezhetek be – vagy egyet az eredeti feléért vigyorgok végig.

– Tehát spórol 50%-ot?

– Pontosan.

– Ezt a tételt javaslom, hamar írja felül.

– Miért? Nem örülni való, hogy leárazták a játékot?

– Nem igazán. A játék önmagában csodás. Érdemes úgy tekinteni rá, hogy ha kedve szottyan, felül egy kacsára, becsüccsen egy úrhajóba és pörög egy kiadósat. Kerül, amibe kerül.

– Igen. És?

– A spórolás szükséget szül; ez a természete. Nem méltó az önfeledtséggel relációba hozni.

– Kezdem érteni. Mi minden derül ki egy egyszerű körhinta kapcsán…

– Akarja még tudni?

– Persze. A jó pap is holtig tanul.

– Akkor még egy gondolat az önfeledtségtől. Ezt a minőséget használja ahhoz, hogy visszakösse az embert a tiszta, gyermeki lelkületéhez.

– Miért is?

– Mert vegytisztán mutatja meg, hogy csak és kizárólag az örömről szól. Körbe-körbe pörög. Színes műanyagfigurákra lehet ülni, vagy éppen belőjük. Semmi praktikusság nincs benne – pont ez a lényege. Leemel a racionalitás egykedvű gőzöséről.

– Ez tetszik, jó gondolat. Egyre nő a kedvem, hogy odaballagjunk a pénztárhoz.

– Várjon még egy cseppet.

– Körhinta, tehát körbe és körben, 360 fokban lehet róla mindent és mindenfelé látni.

– Azaz?

– Perspektívát kínál. Mondhatnám, hogy a legtökéletesebb fajtából, csakhogy a ”tökéletes” szó éppúgy nem fokozható melléknév, mint az ideális vagy az optimális. Nincs „legideálisabb” meg „legoptimálisabb.” Legalábbis, ha édes anyanyelvünket meg akarjuk tisztelni és az ő (arany)szabályait megtartani.

– Erre nem gondoltam eddig. Valahogy szereti az ember a jó dolgokat csűrni-csavarni, hogy még erősebben ragyogjanak.

– És így halványítja el az eredendő szépségét. Hány olyan hölgyet ismer, aki milligrammnyi festék nélkül is szép, mégis több rétegben színezi át ezt az eredő vénuszi erőt?

– Igaz. Épp úgy szédítő, mint ez a körhinta.

– Nono. Mikor szédül a körhintán?

– Ha felülök rá és beindítják. Álló helyzetében akár aludni is lehetne rajta.

– Pontosan, bár nem erre céloztam. A körhinta – épp úgy, mint az élet forgataga – megszédítheti az embert. Ha vannak szilárd kapaszkodók, akkor viszont elmarad a kóválygó-ingatag érzet.

– Nyilván kapaszkodik az ember a vasba, mint az egyetlen fix rögzülésébe, nem?

– Látja, attól ugyan még szédülhet, a rudak és fogantyúk alkalmatlanok valódi biztonságot adni. Ahhoz ki kell tekinteni. Ha kitűz magának minden körben nézhető, fix külső pontokat, nincs gyomorkavarodás és imbolygás.

– Ez működhet a körhintán, elismerem. Mint a társastáncon a kályha. De hogyan jön ez a valós élethez? Mert – ha jól értem – ide akar kilyukadni az analógiájával, nem?

– Dehogynem. Az életben is kell, hogy rendelkezzünk megingathatatlan, fix értékrenddel. Ami a hullámzás idején stabilitást ad és nem veheti el senki, mert nem materializálódott. Ahogyan a körhintából kinézünk, úgy az életünkből felnézünk. Olyan eszményekre, elvekre, amik fényt és tartást adnak.

– De szépen mondta. Bevallom, kezdtem azt hinni, nem jön ki a körhintázásból, de gyönyörűen kivágta magát.

– Hallott engem eddig egyszer is besülni?

– Még soha.

– Na látja. Igyekszem nem ma elkezdeni. Ha pedig a felfelé nézés szóba került, akkor talán ideje egy kicsit azzal foglalkozni, amiért itt vagyunk.

– Kezdődhet a Hétrenéző?

– Igen, az érdemi része. És addig nyugodtan szakítsa el mohó tekintetét a körhintától. Megígérem, amint végeztünk, együtt ülünk fel.

– Áll az alku.

– A micsoda?

– Alku. Tudja: megállapodás. Szokás ezt a mondást alkalmazni, amikor két ember közös nevezőre jut, egymás tenyerébe csap.

– Ismerem, persze. Csak az „alku” szó miatt vontam fel a szemöldökömet. Fontolja meg, mikor, milyen környezetben és hány laklommal dobálózik az „alku”-val, mielőtt túl sokszor alkuszik meg – és közben hagyja, hogy alkudjanak valódi értékeiből.

– Megfogadom. Bár ez már kicsit hasonlít a szőrszálhasogatásra.

– Nevezzük inkább precizitásnak. Az közelebb áll az igazsághoz, annyira, hogy kettejük közé még egy selyempapírt se lehetne beszuszakolni. De nézzük, amiért jöttünk, azaz leltározzunk: mi volt a múlt héten.

– Izgatottan várom.

– Merkúr-Uránusz trigon. Ez önmagában talán nem hangzik túl izgalmasan, de fogalmazhatok úgy is: megnyíló lehetőségek – túl a kényszeren. Szintén felső polcos energia a Mars és a Vénusz égi tánca. Előbbi a Fiastyúkban, utóbbi a Méhkasban járt. Ha létezik szerelemmel teremtő erőharmónia, akkor ez az.

– Ahogy hallgatom, szinte nyalogatom a számat.

– Pedig nem ehető, de élhető minőségek. Pontosabban zamatosnak zamatosak, tehát a reakciója végül is helyén való. Fűszeres. Apropó, ha a csípősebb ízekre hangolódunk, akkor itt érdemes az Ikrek jelébe lépő Marsról megemlékezni. Pályára lépett még a Nap-Regulus együttállás; méltán kiérdemelve a tapsvihart és az éljenző hangorkánt. Szépséges égi randevú.

– És ami nem közvetlenül fűződik az ég szemléléséhez?

– Esett szó csodakulcsokról, tegezésről és végül arról: miképpen kínál ziccerhelyzetet, ha az ember olvas a csillagok világáról.

– Finom.

– És még valami: egy programajánló, mégpedig szeptember 2-án estére. Angyalokról férfiszemmel. Ez az előadás címe, én ott ülök az egyik kényelmesen kárpitozott székben 18 órától.

– Hű, ez megint csak jól hangzik. Azt hiszem, becsatlakozok.

– Akkor ne sokat habozzon; csak 30 fő fér be, annak meg egy jó részét már feltöltötték a hírlevél olvasók.

– Jó-jó, akkor még ma jelentkezni fogok. Tudja esetleg, hogyan kell?

– Persze. Írjon egy rövidke mailt a contact@ladonyijanos.hu címre – minden fontos tudnivalót megkap válaszüzenetben.

– Köszönöm szépen. És mit hoz a jövő hét?

– Már sorolom is: Szűz jelébe lépő Napot, szintén Szűz újholdat, forduló Uránuszt, Mérleg Merkúrt, Nap-Mars quadratot. Egyszóval nem ígérkezik eseménytelennek az előttünk álló hét nap sem. Ha pedig kiegészítjük a remény és a helyes válaszolás fontosságával, még kerekebb képet kapunk.

– Köszönöm. Tetszik, na.

– Nekem is, szó se róla. Akkor megyünk?

– Hová?

– Ne játssza meg magát! Legalább előttem ne. Alig tartott szemkontaktust, annyit nézte a körhintát. Gyerünk, üljünk fel!

– Ennyire nyilvánvaló?

– És ez így jó. Jöjjön elő a gyermek!

– Sétáljunk oda, az első kör az enyém.

– Első?

– Egy kör nem kör… Jó napot kívánok, legyen kedves két jegyet adni! Igen, akkor kétszer kettőt, ha már féláron van és nem, nem kell lassabban és kíméletesebben hajtani, csak mert kissé elmúltunk gyermekek lenni; az csak a látszat. Köszönöm!

kép: pixabay.com

körhinta: többet ad, mint mutat