Hétrenéző átalakulósan

Hétrenéző átalakulósan

– Jó napot!

– Üdvözlöm! Hogy érzi magát?

– Köszönöm, eléggé összevissza. Jól és elgondolkodva, szóval nem panaszkodni akarok. Csak ez a hét… Valahogy minden olyan fura és nehezen magyarázható volt. Rengeteg minden történt, ami önmagában nem baj, de ebből számos mélyen meg is érintett.

– Ilyen időket élünk. És ez egyelőre nem úgy látszik, hogy enyhülne.

– Ez nem jó hír…

– Ez egy várakozás, előjelek nélkül.

– Nekem még sincs kedvem állva tapsikolni hozzá.

– Megértem. Mi van akkor, ha megedződik?

– Látja, az jó lenne. Nyilván ne kérdezzem meg, hogyan is kell, ugye?

– Nyilván. Tudja azt jól maga, csak ássa elő.

– Köszönöm. Imádom az ilyen azonnal használható, konkrét, praktikus tanácsait.

– Kérem. Rám bármikor számíthat, hiszen ismer.

– Tudja, bár nem vagyok anglomán, de azért egy kicsit megérintett II. Erzsébet halála. Pedig igen, 96 éves volt és szóltak a hírek a nem éppen topformás egészségéről, de mégis.

– Miért hatott olyan mélyen?

– Nem is tudom. Illetve dehogynem. Valahogy az állandóságot szimbolizálta. Mióta az eszemet tudom, ő Anglia királynője. Én sem vagyok mai gyerek, de nem tegnap ült a trónjára. És valami, amit állandónak szokik meg az ember és ez a valami éppen egy ember… Annak az elvesztése valahol betalál.

– Elvesztése?

– Hát minek nevezzem?

– Gondolja végig. És nem, nem akarom lábbal tiporni az érzékenységét. Adott egy másfél ezer kilométerre élő királynő. Aki már időtlen idők óta él és uralkodik. Nem gondolja, hogy végzetes baki hozzákötni az állandóság szimbólumát?

– De igen. Mégis megtettem.

– Akkor most viselje a következményeket. De nem akarom eszköztelenül hagyni. Tekintsen másképp a történtekre.

– Azaz hogyan?

– Kívülről, felülről és a lényegre koncentrálva.

– Azaz?

– Anglia, vagy nevezzük Egyesült Királyságnak, ha úgy jobban tetszik, monarchia. Királyság.

– Igen, ezzel tisztában vagyok.

– Ez tény. Jelenleg immár III. Károlynak nevezik a friss, ropogósan trónra ült királyt.

– Igen, tudom követni.

– Ha ezzel a Károllyal történne valami, teszem azt, a sok-sok évtizedes feszült várakozásának stresszelése után, hogy végre-valahára mikor ülhet a trónjára, kapna mondjuk egy infarktust, mikor magában ünnepli a történelmi sikert (nyilván a mély gyásza mellett) és pukkant egy dugi pezsgőt – uralkodó nélkül maradna az ország?

– Persze, hogy nem.

– Látja, ez a lényeg.

– A trónörökösök?

– Dehogy. Maga a monarchia intézményesítésének megkérdőjelezhetetlen volta.

– Tehát?

– Nem azt mondom, mindegy, ki ül Anglia trónjára. De valaki, mégpedig egy tágabban vett családból érkezve, bele fog csüccsenni, az tutibiztos.

– Tehát, ha jól értem, fókuszáljak arra, hogy maga a királyság és a monarchia, mint olyan, mint egy intézmény, az az örök és nem egy uralkodó, még ha 70 plusz évet lehúzott is?

– Fején találta a szöget. Látja, ez a pápákkal is működik. Sokakat megviselt annak idején, amikor II. János Pál elhunyt.

– Kezdem érteni.

– Ezt azért mondom, mert egyre nagyobb szüksége lesz a készségre. Most figyeljen nagyon jól: bizonyos dolgok rövidesen örökre megváltoznak. Soha többet nem lesznek már olyanok, mint annak előtte. Emlékezzen: megváltoznak, nem elromlanak. Csak mássá alakulnak.

– Hű, ez azért elég vészjóslóan hangzik.

– Csak mert betrottyant, ha komoly változást említenek. Ahogyan az emberek döntő többsége.

– Mit csináljak, így huzaloztak be.

– Látja, ez a tévedés. Vagy ha belekapaszkodhatok az analógiájába: ideje átkötni a vezetékeket. Csavarhúzó, forrasztópáka kézbe és egy kis műszerészi munka szükséges. Ezután jóval könnyebb a hétköznapokban léteznie.

– Nehéz innen elképzelni.

– Tudja mit, megajándékozom egy végtelenül egyszerű példával.

– Hálás leszek érte, ha érthetőbb úgy.

– Látott már tojást?

– Mármint ehető tyúktojást?

– Ehető, akár tyúk, strucc, liba, fürj – bármilyen tojást?

– Persze.

– Idézze fel a képét. Felüti, hogy rántottát süssön belőle. A tálba a fehérje és a sárgája jól elkülönítve érkezik. Összemixeli, majd kisüti. És ez a lényeg.

– A világ történéseit rántottasütés közben érthetem meg? Mi van akkor, ha inkább tükörtojásos vagyok?

– Nem az evés a lényeg, bár tudom, ezzel egy világot omlasztok össze.

– Hát akkor mi?

– Egyszerű, közönséges fizika. A fehérje kicsapódása. Azzal, hogy megsüti, a folyós tojásból recergős rántotta lesz. A megsült tojást már semmilyen hatalom nem változtathatja vissza nyerssé.

– Ez tény.

– És ez a lényeg. Valami a serpenyőjében kavarogva örökre megváltozik. Mégsem szokta siratni a nyers tojást, igaz?

– Hát nem. Eddig még könnycseppet sem morzsoltam, legfeljebb, ha túl combos hagymát vágtam alá.

– Itt az esszencia. Rántotta. Emlékezzen rá mindig, ha nem megy, süssön egyet, vagy bánom is én, legyen tükörtojás. Csak lássa, amint a keze munkája során örökre átalakul az anyag és ehhez az égegyadta világon semmilyen veszteség-érzés nem társul.

– Kapiskálom már. És köszönöm. Ez most sokat segít.

– Kérem. Rátérhetünk a Hétrenézőre?

– Igen, persze. Csak egy kicsit teli fejjel érkeztem.

– Most, hogy rendet tettünk, íme, az elmúlt hét történés-sora: Hold-Oculus együttállás, retrográd irányba forduló Merkúr, Halak telihold. A nem közvetlenül égi álláshoz kapcsolódó témák pedig: miért kellenek valódi vezetők?

Hogyan lehet leszállni a félelem- és rettegés-programokról?

Tényleg csak akkor működik valami, ha mérhető?

Miért nem repül az a fránya sült galamb?

– Szép sor, nem mondom. És értékes, ha jobban belemélyed az ember.

– A jövő hét se kutya. Íme, a gyors felsorolás: Nap-Denebola együttállás. Ez az Oroszlán csillagzat nemző része. Mars-Vénusz quadrat. Nap-Neptunusz oppozíció. Nap-Plútó trigon. Egyéb témákban pedig a hősiesség, a hasonszenvi spirituális gyógyulás és a dolgok működtetésének lényege kap teret.

– Jól hangzik, bár kissé tömény.

– Velős, igen, de tényleg jó.

– Hát köszönöm.

– De nagyot sóhajtott. Remélem, ez már a megkönnyebbülés hangja.

– Félig-meddig. Úton vagyok, talán ez a jó kifejezés.

– Remek. Jó hozzáállás. Ez segíteni fog. Isten áldja.

– Viszlát. És köszönöm még egyszer.

kép: pixabay.com

Önfeledt Hétrenéző

Önfeledt Hétrenéző

– Üdvözlöm!

– Jó napot! Hogy érzi magát?

– A lehető legjobban. Az a pörgés, a dupla kör a múlt héten megtette a magáét. Olyan mennyiségű felszabadultságot hozott a felszínre, amiről nem is mertem volna álmodni.

– És nem zavarta, hogy megmosolyogták?

– Mármint, hogy kiröhögtek bennünket? Egyáltalán nem. A rendezett felszín, a konszolidált külső miért ne takarhatna élő embert? A szó valódi értelmében, aki ebben a korban is azonnal átalakul gyermekké, ha ilyen lehetőség adódik.

– Ez a beszéd. Nekem is jól esett, amellett meg büszke voltam magára. Minden elfogódottság nélkül élvezte a játékot. Ez a lényeg.

– Érdemes másképp?

– Persze, hogy nem. Érdemes viszont észnél lenni.

– Igyekszem. Van valami különös apropója annak, hogy ilyen hangsúlyt használt?

– Van bizony. A közeli jövő ugyanis a régmúltból fog több mindent felhasználni, esetenként felerősíteni.

– Mire gondol?

– Rómára. „Panem et circenses,” azaz kenyeret és cirkuszt a népnek. A kettő összmennyisége mindig állandó. Amikor több a kenyér, nem kell annyi cirkusz.

– Most viszont…

– Pontosan. Ezért látom azt, hogy a gerjesztett látványcirkusz napról napra intenzívebben szövi át a hétköznapokat. Annak pedig vajmi kevés köze van az önfeledt játékhoz.

– Azt értem, hogy a fontos dolgokról felháborító balhékkal, bulvárszenzációkkal lehet elterelni a figyelmet. De hogyan kapcsolódik mindez a játékhoz?

– Úgy, hogy a kettő messze nem azonos. Amikor ugráltatott bábként tapsol és nevet valaki, már nem egészen önmaga. A legnagyobb csavar, hogy ezt fel sem ismeri.

– Mivel védhető ki ez a jelenség?

– Itt ér össze a kör. Őrizzen meg a szívében egy jó adagot a múlt heti körhintázás önfeledt vidámságából. Amikor ugyanis képes vegytisztán játszani, a legszebb gyermeki rácsodálkozást megélni, már nem vezethető meg. Ez a titok.

– Á, értem. Látja, ezt nem, pontosabban ezt sem gondoltam volna. Egyszerűen csak élveztem, ahogy körözünk.

– És közben akkumulátort töltöttünk. Emlékezzen majd az ősz és a közelgő tél folyamán a szavaimra.

– Hű, de gandalfos.

– Így jött ki a lépés, de ha párhuzamot lát, megtisztelő. Ideje azonban összegeznünk a hét eseményeit.

– Rendben, várom, hallgatom, figyelem.

– Jöjjön a felsorolás: Szűz jelébe lépő Nap, irányt váltó, azaz hátrálni kezdő Uránusz, Szűz újhold, Mérleg Merkúr és Nap-Mars quadrat, ami az égi történéseket illeti.

– Ez eddig öt. És a másik kettő?

– A helyes válaszolás fontosságáról, illetve a reményről szólt. Nehéz lenne rangsorolni, melyik jelentősége nagyobb.

– Értem. Tömör, mintha nyomós kút helyett tűzcsapból inna az ember.

– Elhiszem. Ilyen időket élünk, célszerű együtt mozogni a történésekkel.

– Mire készüljünk jövő héten?

– Ránk köszönt egy combos Mars-Merkúr trigon, a Vénusz átlép a Szűz jelébe, ráadásul a Mars együtt áll a Bika szemével, az Aldebaran csillaggal. Emellett esik majd szó az elfogadás és a beletörődés különbségéről, arról, miért méltatlan a humort nélkülöző égi előrejelzés. Szót kap szeptember elseje, pontosabban mindaz, ami rátapadt. Végül pedig egy fontos tisztáznivaló: mit ne várjunk a csillagoktól.

– Ez sem tűnik unalmasnak. Na jó, látom a magasba szökő szemöldököket, önként korrigálok: izgalmas, nem is kicsit.

– Valóban az.

– Hol fussunk össze?

– Ahol megélhető az önfeledtség. Valóban olyan fontos, ha nem sokkal fontosabb, mint arra próbáltam rávilágítani. Kulcs a kiegyensúlyozott jövőhöz, legyen az közeli vagy távoli.

– Értem. Azt hiszem menni fog. Csak beállítom a keresőmbe azt, amit a körhintán éreztem és oda fogok találni.

– Ebben én is biztos vagyok.

– Köszönöm a gondolatokat és az egész Hétrenézőt.

– Szolgáljon épülésére. Viszlát egy hét múlva.

– Viszlát.

kép: pixabay.com

Körhintás Hétrenéző

Körhintás Hétrenéző

– Jó napot!

– Üdvözlöm! Maga is örül neki?

– Mi az, hogy. A legtisztább gyermeki énemet birizgálja. Jó, hogy itt hagyták egész hétvégére.

– Logikus. Ha ma reggel összecsomagolják, akkor egy fillért nem termel az üzemeltetőnek. Egy körhinta álltában szomorkás; nem való neki.

– Így viszont fel is ülhetünk rá. Most tettek ki egy táblát, hogy így, alkonyat felé féláron kínálják.

– Ez hajtóerő?

– Hogyhogy? Persze, hogy örülök, így ugyanazért a pénzért két menetre nevezhetek be – vagy egyet az eredeti feléért vigyorgok végig.

– Tehát spórol 50%-ot?

– Pontosan.

– Ezt a tételt javaslom, hamar írja felül.

– Miért? Nem örülni való, hogy leárazták a játékot?

– Nem igazán. A játék önmagában csodás. Érdemes úgy tekinteni rá, hogy ha kedve szottyan, felül egy kacsára, becsüccsen egy úrhajóba és pörög egy kiadósat. Kerül, amibe kerül.

– Igen. És?

– A spórolás szükséget szül; ez a természete. Nem méltó az önfeledtséggel relációba hozni.

– Kezdem érteni. Mi minden derül ki egy egyszerű körhinta kapcsán…

– Akarja még tudni?

– Persze. A jó pap is holtig tanul.

– Akkor még egy gondolat az önfeledtségtől. Ezt a minőséget használja ahhoz, hogy visszakösse az embert a tiszta, gyermeki lelkületéhez.

– Miért is?

– Mert vegytisztán mutatja meg, hogy csak és kizárólag az örömről szól. Körbe-körbe pörög. Színes műanyagfigurákra lehet ülni, vagy éppen belőjük. Semmi praktikusság nincs benne – pont ez a lényege. Leemel a racionalitás egykedvű gőzöséről.

– Ez tetszik, jó gondolat. Egyre nő a kedvem, hogy odaballagjunk a pénztárhoz.

– Várjon még egy cseppet.

– Körhinta, tehát körbe és körben, 360 fokban lehet róla mindent és mindenfelé látni.

– Azaz?

– Perspektívát kínál. Mondhatnám, hogy a legtökéletesebb fajtából, csakhogy a ”tökéletes” szó éppúgy nem fokozható melléknév, mint az ideális vagy az optimális. Nincs „legideálisabb” meg „legoptimálisabb.” Legalábbis, ha édes anyanyelvünket meg akarjuk tisztelni és az ő (arany)szabályait megtartani.

– Erre nem gondoltam eddig. Valahogy szereti az ember a jó dolgokat csűrni-csavarni, hogy még erősebben ragyogjanak.

– És így halványítja el az eredendő szépségét. Hány olyan hölgyet ismer, aki milligrammnyi festék nélkül is szép, mégis több rétegben színezi át ezt az eredő vénuszi erőt?

– Igaz. Épp úgy szédítő, mint ez a körhinta.

– Nono. Mikor szédül a körhintán?

– Ha felülök rá és beindítják. Álló helyzetében akár aludni is lehetne rajta.

– Pontosan, bár nem erre céloztam. A körhinta – épp úgy, mint az élet forgataga – megszédítheti az embert. Ha vannak szilárd kapaszkodók, akkor viszont elmarad a kóválygó-ingatag érzet.

– Nyilván kapaszkodik az ember a vasba, mint az egyetlen fix rögzülésébe, nem?

– Látja, attól ugyan még szédülhet, a rudak és fogantyúk alkalmatlanok valódi biztonságot adni. Ahhoz ki kell tekinteni. Ha kitűz magának minden körben nézhető, fix külső pontokat, nincs gyomorkavarodás és imbolygás.

– Ez működhet a körhintán, elismerem. Mint a társastáncon a kályha. De hogyan jön ez a valós élethez? Mert – ha jól értem – ide akar kilyukadni az analógiájával, nem?

– Dehogynem. Az életben is kell, hogy rendelkezzünk megingathatatlan, fix értékrenddel. Ami a hullámzás idején stabilitást ad és nem veheti el senki, mert nem materializálódott. Ahogyan a körhintából kinézünk, úgy az életünkből felnézünk. Olyan eszményekre, elvekre, amik fényt és tartást adnak.

– De szépen mondta. Bevallom, kezdtem azt hinni, nem jön ki a körhintázásból, de gyönyörűen kivágta magát.

– Hallott engem eddig egyszer is besülni?

– Még soha.

– Na látja. Igyekszem nem ma elkezdeni. Ha pedig a felfelé nézés szóba került, akkor talán ideje egy kicsit azzal foglalkozni, amiért itt vagyunk.

– Kezdődhet a Hétrenéző?

– Igen, az érdemi része. És addig nyugodtan szakítsa el mohó tekintetét a körhintától. Megígérem, amint végeztünk, együtt ülünk fel.

– Áll az alku.

– A micsoda?

– Alku. Tudja: megállapodás. Szokás ezt a mondást alkalmazni, amikor két ember közös nevezőre jut, egymás tenyerébe csap.

– Ismerem, persze. Csak az „alku” szó miatt vontam fel a szemöldökömet. Fontolja meg, mikor, milyen környezetben és hány laklommal dobálózik az „alku”-val, mielőtt túl sokszor alkuszik meg – és közben hagyja, hogy alkudjanak valódi értékeiből.

– Megfogadom. Bár ez már kicsit hasonlít a szőrszálhasogatásra.

– Nevezzük inkább precizitásnak. Az közelebb áll az igazsághoz, annyira, hogy kettejük közé még egy selyempapírt se lehetne beszuszakolni. De nézzük, amiért jöttünk, azaz leltározzunk: mi volt a múlt héten.

– Izgatottan várom.

Merkúr-Uránusz trigon. Ez önmagában talán nem hangzik túl izgalmasan, de fogalmazhatok úgy is: megnyíló lehetőségek – túl a kényszeren. Szintén felső polcos energia a Mars és a Vénusz égi tánca. Előbbi a Fiastyúkban, utóbbi a Méhkasban járt. Ha létezik szerelemmel teremtő erőharmónia, akkor ez az.

– Ahogy hallgatom, szinte nyalogatom a számat.

– Pedig nem ehető, de élhető minőségek. Pontosabban zamatosnak zamatosak, tehát a reakciója végül is helyén való. Fűszeres. Apropó, ha a csípősebb ízekre hangolódunk, akkor itt érdemes az Ikrek jelébe lépő Marsról megemlékezni. Pályára lépett még a Nap-Regulus együttállás; méltán kiérdemelve a tapsvihart és az éljenző hangorkánt. Szépséges égi randevú.

– És ami nem közvetlenül fűződik az ég szemléléséhez?

– Esett szó csodakulcsokról, tegezésről és végül arról: miképpen kínál ziccerhelyzetet, ha az ember olvas a csillagok világáról.

– Finom.

– És még valami: egy programajánló, mégpedig szeptember 2-án estére. Angyalokról férfiszemmel. Ez az előadás címe, én ott ülök az egyik kényelmesen kárpitozott székben 18 órától.

– Hű, ez megint csak jól hangzik. Azt hiszem, becsatlakozok.

– Akkor ne sokat habozzon; csak 30 fő fér be, annak meg egy jó részét már feltöltötték a hírlevél olvasók.

– Jó-jó, akkor még ma jelentkezni fogok. Tudja esetleg, hogyan kell?

– Persze. Írjon egy rövidke mailt a contact@ladonyijanos.hu címre – minden fontos tudnivalót megkap válaszüzenetben.

– Köszönöm szépen. És mit hoz a jövő hét?

– Már sorolom is: Szűz jelébe lépő Napot, szintén Szűz újholdat, forduló Uránuszt, Mérleg Merkúrt, Nap-Mars quadratot. Egyszóval nem ígérkezik eseménytelennek az előttünk álló hét nap sem. Ha pedig kiegészítjük a remény és a helyes válaszolás fontosságával, még kerekebb képet kapunk.

– Köszönöm. Tetszik, na.

– Nekem is, szó se róla. Akkor megyünk?

– Hová?

– Ne játssza meg magát! Legalább előttem ne. Alig tartott szemkontaktust, annyit nézte a körhintát. Gyerünk, üljünk fel!

– Ennyire nyilvánvaló?

– És ez így jó. Jöjjön elő a gyermek!

– Sétáljunk oda, az első kör az enyém.

– Első?

– Egy kör nem kör… Jó napot kívánok, legyen kedves két jegyet adni! Igen, akkor kétszer kettőt, ha már féláron van és nem, nem kell lassabban és kíméletesebben hajtani, csak mert kissé elmúltunk gyermekek lenni; az csak a látszat. Köszönöm!

kép: pixabay.com

körhinta: többet ad, mint mutat

Hétrenéző megoldókulccsal

Hétrenéző megoldókulccsal

– A látvány nem sokat változott. Amúgy jó napot!

– Üdvözlöm! Ahogy nézem, még több friss rakással gazdagodott a rakodó.

– Én is erre jutottam. Mit kéne éreznem a látvány láttán?

– Mit érez? Nincsenek elvárások.

– Az biztos, hogy már nem hoz olyan mélyen indulatba, mint egy héttel ezelőtt.

– Remek. És még?

– Már nincs bennem aggodalom. Nem tapsolok, szó se róla és jobban örülnék, ha nem kéne újra itt találkoznunk a múlt heti alkalom után. De hamar beértek az akkor elvetett magjai. Tényleg nem értem, miért gondolja a ma embere, hogy bölcsebb a természetnél.

– Aki erre a kérdésre tűpontos választ ad, annak ott lapul a zsebében a bölcsek köve. Mire jutott még?

– Borzasztó kimondani, de valahogy felsejlett bennem egy láncolat. Nem örültem, mikor lépésről lépésre levezettem magamnak, de így nyer értelmet minden, amit itt látunk. Még akkor is, ha ez az értelem fényévnyire húzódik attól, amit jó szívvel normálisnak nevezek.

– Szívesen meghallgatnám.

– Igyekszem összeszedetten fogalmazni és hátulról visszafejteni azt, amit és ahogyan én látok ebben a szituációban. Elsőnek: hoztak egy rendelkezést, ami lehetőséget biztosít arra, hogy – gyakorlatilag – korlátok és nyakló nélkül ki lehessen vágni a fákat, komplett erdőket. Ez váltotta ki az össznépi felháborodást. Nem mondom, hogy nem jogosan, de rögtön itt érdemes lefékezni.

– Nocsak.

– Igen, mert ez – egyelőre – nem utasítás volt. Nem az hangzott el, hogy minden, 18 és 60 év közötti állampolgárt mozgósítunk, fogjanak láncfűrészt és tarvágunk. Ez a rettenetes szabályozás – egyelőre csak – a lehetőséget biztosította. Nem kötelezett, megengedett.

– Hogyan értelmezi a különbséget?

– Az óriási felháborodás az emberi természetből, a mohóságból ered. Bizonyítéka, hogy így gondolkodik a ma embere: „ha valamit megtehetek, azt 100%-osan ki kell használnom. Letépni a virágot, maradéktalanul kisajtolni a lehetőséget.” Emiatt forronganak az indulatok. Mert magunkat látjuk tükröződni. Ahogyan a svédasztalos vacsora után Bila-Git-ot zabálnak a legtöbben, mert fel sem merül, hogy ne a pukkadásig, a hasfalrepedés legszéléig masírozzanak a mértéktelen zabálás sugárútján.

– Ej, de költőien fogalmazott.

– Így jön ki. De hadd folytassam. Tehát azt feltételezi a legtöbb ember, hogy amit el lehet venni, azt el is kell, mégpedig a legutolsó morzsaszemecskéig. Ez árulkodik a fogyasztás kultuszáról, vagy, ahogyan egy kedves kollégám fogalmazott: a fogyasztásorgiáról. Nem is feltételezünk mást, mert a mértékletesség szót maximum a wikipédiából ismerjük, ha éppen egy ilyen lakoma után önbüntetésből rákeresünk.

– Kezd lendületbe jönni.

– Igen, mert amikor megértettem, már olyan könnyűnek látszott minden. A rendelkezéseket választott politikusok hozták. Mindegy, milyen pártot, elvet, színt képvisel; akit megválasztanak, az a népesség zömének energetikai lenyomata. Ezen egy kicsit rágódtam, de ide lyukadtam ki. Nem fordulhat elő, hogy egy tiszta szívű, talpig becsületes társadalom nyakán kakilakiak trónoljanak.

– Hogy micsodák?

– Sz@rháziak. Csak próbálom finomítani.

– Plusz öt pont önnek.

– Köszönöm. Akárhogy csűrtem-csavartam, mindig ide vezetett a szál. Aki döntést hoz, az a lakosság tömörített tükröződése. Még akkor is, ha nem tetszik a leképeződés. „Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde!,” ahogyan az elhangzik Gogol Revizorában. Mivel jelenleg választásos rendszer működik, ezért a demokrácia velejárója, ilyenkor pedig feketelevese, hogy a képviselők és a vezetők a népből lettek megválasztva.

– Ellentétben a szakrális uralkodókkal?

– Pontosan. A legtöbbek szemét tehát az csípi, hogy az ő jellembeli gyengeségét látja visszatükröződni. Bárki kivágna pár fát, ha azon múlna, hogy ő és a családja nem fagy meg télen. Az viszont mindennél lázítóbb és vérbosszantó, ha ezt leírják és megengedik – intézményesítve. Ettől függetlenül: nem tapsolok állva (de ülve sem) ennek a szabályozásnak. Tévútnak tartom, nem erre kéne törekedni.

– Ebben egyetértünk. Pontosabban ebben is.

– A lényeg tehát a jövő felélése és a felelőtlenség. Nyilván rengeteg, tiszteletet érdemlő kivétel van, de a tömegek nem döntöttek volna másképpen. Ahogyan azt teszik saját életükben.

– Határozottan fogalmaz, de valóban ezt látom én is. Köszönöm, hogy felvázolta a meglátásait.

– Jól esett újra kimondani. De át is adnám a szót, hogy hétrenézőzzünk.

– Nocsak, nem szeret szerepelni? Jól van, akkor lássuk, mi történt az elmúlt hét napban. Vízöntő telihold – gyönyörű energia; tisztaság, érzelmek és tettvágy együtt. Nagy dolgok születésének ideje lehetett.

– Meg a hullócsillagoké. Akikből alig-alig lehetett látni a telihold fényessége miatt.

– Az eget aztán nem illik hibáztatni a ritmus miatt. Bivalyerős energiákat mozgatott meg a Mars-Algol találkozó. Alkalmat kínált a kővé dermesztő félelmek azonnali lenyesésére.

– Ez milyen jól hangzik.

– Tart még, úgyhogy csak hajrá! A Vénusz az Oroszlán jelébe érkezett meg, enyhén szólva is emlékezetes erőteret kínálva. Szép is, fényes is. Ahogyan azt kell. Két hasonló téma is terítéken volt: az, hogy mit mondunk, és mit énekelünk. Mert az ember programozza is közben a tudatalattiját. Egy mese szólt az elégedetlenségről, bár ne lenne aktuális. Végül a megbecsülés miértjét kellett felvázolni.

– Szép összegzés. Hogyan tovább?

– Következik egy Merkúrr-Uránusz trigon, majd némi termékenység: egy időben tartózkodik a Vénusz a Méhkas csillagainál és a Mars a Fiastyúkban.

– Ez az a gyermeknemzős erőtér?

– Ez is az. Sok-sok ilyen létezik, de valóban: kitűnően szolgálja az utódok nemzését. Lesz még Ikrek jelébe lépő Mars és az egyik legszebb, legmagasztosabb energia: az Oroszlán szívével, a Regulus csillaggal találkozik a Nap.

– Finom.

– Mi az, hogy. Esik még szó tegezésről, csodakulcsokról és arról, miért, hogyan, miként hozza helyzetbe az embert, ha olvas az égi történésekről.

– Jól hangzik. Bár ezt szinte hétről hétre elmondom.

– Megunta? Vagy sablonos?

– Egyik sem. Csak elmosolyodtam, mert mindig elfog egy kis kellemes izgatottság így vasárnap este, hogy mi vár ránk jövő héttől.

– Ez és ennyi. Pontosabban jóval több, de ezek benne munkálkodnak.

– Akkor egy hét múlva folytatjuk?

– Igen. Ahogyan szoktuk, de akkor már – remélhetőleg – nem kell ilyen mértékű pucolásokkal kezdeni.

– Legyen úgy. Köszönöm a mait.

– Ne vicceljen. Én is. Viszlát.

– A viszontlátásra.

kép: pixabay.com

Természetes Hétrenéző

Természetes Hétrenéző

– Jó napot!
– Üdvözlöm!
– Mi jut róluk az eszébe?
– Több minden. Barbárság. Fűtés. Élet. Véget érés. Otthonok melege. Ezer és egy dolog.
– Igen, pedig „csak“ fák. Itt most éppen kivágva és szállításra előkészítve.
– Fura volt, hogy ma ide jövünk. Az erdő óriási, emberi léptékkel szinte felfoghatatlanul nagy. Még ebben a kicsike, zömében szántókkal szabdalt országban is. Mégis: a sok-sok erdőterületből miért pont oda jöttünk, ahol minden a kitermelésről szól?
– Mert nem csak magában merült föl mindez. Ország-, vagyis inkább magyarság-szerte felerősödött az aggodalom az erdők, a fák miatt.
– Meg is értem. Mintha szervezett nyúlhordákat szabadítottak volna rá egy kövér káposztásra. Előtte persze valami csukamájolaj-félével feltuningolva a tapsik mértéktelen étvágyát. Így esnek most az erdőknek.
– Többet ésszel, mint láncfűrésszel?
– Jól hangzik, dallamos, de komolyan: milyen dolog az, hogy nyakló, mérték és ész nélkül vagdossuk ki a megtartó erőnket, az ország tüdejét?
– Nyugalom. Jöjjön, nézze csak: ott az az ösvény. Induljunk el rajta. Látja előttünk azt a kis magaslatot. Elsétálunk arra és ahogy átbukunk rajta, az egész rakodó, az erdészet fakitermelési részlegének minden nyoma mögöttünk marad.
– Nem is bánom.
– Tudja: ez erdő volt előbb.
– Mi vagy ki előtt?
– Szinte minden előtt. Se teremtéstörténetbe, se az élővilág fejlődésébe nem akarok belemenni. Inkább közelítsünk spirituális oldalról, az energiák mentén. Így érünk el leghamarabb a legmélyebb lényeghez.
– Rendben, nem bánom. Tehát?
– Tehát az erdő az origó. A kiindulási alap, itt indul és itt zárul a kör. Minden kör.
– Ez egy kicsit ködös, megfoghatatlan.
– Rendben, kibontom. A rengeteg szántóhoz egyszer, valamikor, réges-régen erdőket kellett irtani. Ha magára hagynak egy építményt, rövid időn belül visszaveszi a természet. Először a gyom, a fű, majd cserjék, bokrok, végül fák nőnek ki az egykori civilizáció romjain.
– Mint Csernobilban?
– Például. Látja, érzi a lényeget. De nem is kell ennyire messzire mennie. Nézze meg azt a sok elhagyott egykori szovjet laktanyát. Amit nem hasznosítottak ilyen-olyan módon, már visszafoglalta a flóra és igen, fák is nőttek és nőnek a területükön. Erdő egyenlő erő.
– Ezt értem. Azt viszont még mindig nem, hogy ez miért lényeges egy ilyen mértékű erdőrablás idején.
– Az erdő őserejének bajuszát lehet kicsit cibálni. Legfeljebb megvonja a vállát.
– Azaz?
– Tudja, hogy az idő neki dolgozik. És visszanő, visszatér – tudja, ő maga a természet.
– Hát.. Ez azért nem száz százalékosan megnyugtató.
– Akar egy jó példát?
– Naná, köszönöm.
– Ugyan nem erdő, de hasonló ahhoz, ami most történik; pontosabban aminek ez eshetősége fennáll. Emlékezzen a Tiszára!
– Milyen volt szőkesége?
– Igen, szőke Tisza. Mégis: sokan, tömegek, benne tudósok, kutatók, komoly, tanult és értő emberek gondolták, hogy végleg megőszül. Még inkább megkopaszodik.
– Esetleg pontosítana egy kicsit?
– Azon vagyok. Ciánszennyezés.
– Á, értem.
– Mindenki, kivétel nélkül, azt szajkózta: vége a folyónak. Mintha forró lefolyótisztítót, maró lúgot öntöttek volna végig rajta, úgy gyomlálta ki az életet a ciános trutymó. egyvalaki nem szólt, csak csendben figyelt.
– Kicsoda?
– Tisza őkelme. Ő köszönte szépen, elengedte a füle mellett az ilyen fals hangokat. Fogta magát és minden tudós és egyéb értő ember számára érthetetlenül regenerálódott és nagy ívben tett az ő végét jósoló varjak károgására. Még ha azok bölcs baglyoknak is mutatták magukat.
– Arra gondol, hogy most nekieshetnek láncfűrésszel az ország erdeinek, átmenetileg letarolhatják őket, mégis visszatérnek?
– Látja, ezt szeretem magában. Hogy hamar kapcsol. Igen, megfogta a lényeget. Nem kell állva tapsolni ahhoz, ami most történik, de félteni sem kell az erőt. Bölcs ő. Hiszen ő a bölcső.
– De szépen mondta.
– Az erdő erejét halandó ember nehezen foghatja fel. Igen, sok fát kitermelhetnek, ez tény. De olyan kárt, ami helyrehozhatatlan, nem tudnak neki okozni. A Tiszának sem ment, pedig a cián közismerten nehézsúlyú versenyző a pusztítás műfajában.
– Nem hittem volna, de kezd megnyugtatni.
– Ez is a célom. Meg közben azért már jóval magunk mögött hagytuk a fűrészes-rönkös placcot.
– Tehát ráfordulunk a Hétrenéző lényegére?
– Ahogy mondja. Kiváló ritmusérzékkel áldotta meg a sors.
– Köszönöm. Mi volt a héten?
– Tömör, tömény, de tetszetős. Köszönöm.
– Akarja tudni, mit hoz a következő hét?
– Persze. Át szoktuk beszélni.
– Szoktuk, igen. Most azonban azt szeretném, hogy ne sémában gondolkodjon. Hagyja és engedje, hogy egy kicsit közelebb kerüljön a természethez és a természetességhez.
– Kiránduljak sokat?
– Az is príma, kiváló megoldás. De terjessze ki, amennyi életterületére csak tudja. Ezért sem akarok előre magokat vetni.
– Fura. Nem akarok tamáskodni, megbízom abban, amit sugall.
– Jól teszi, még akkor is, ha ez hazabeszélésnek hat.
– Ennyi hitele van előttem.
– Köszönöm.
– Hol találkozzunk egy hét múlva?
– Ugyanitt.
– Ugyanitt?
– Jó, nem pontosan. Ott, ahol ma valóban köszöntöttük egymást. A fakitermelésnél.
– Hát nem volt elég egyszer látni?
– Nem elborzasztási célból. De rátapintott a lényegre: azt szeretném látni, miként alakult, változott a hozzáállása egy hét alatt.
– Jó. Nem értem még pontosan, de eljövök. És köszönöm a mait is.
– Én is. Sétáljunk le a hegyről és váljunk ketté.
– Legyen így. Viszlát!
– A viszontlátásra!
 
kép: pixabay.com

Pin It on Pinterest