– A látvány nem sokat változott. Amúgy jó napot!

– Üdvözlöm! Ahogy nézem, még több friss rakással gazdagodott a rakodó.

– Én is erre jutottam. Mit kéne éreznem a látvány láttán?

– Mit érez? Nincsenek elvárások.

– Az biztos, hogy már nem hoz olyan mélyen indulatba, mint egy héttel ezelőtt.

– Remek. És még?

– Már nincs bennem aggodalom. Nem tapsolok, szó se róla és jobban örülnék, ha nem kéne újra itt találkoznunk a múlt heti alkalom után. De hamar beértek az akkor elvetett magjai. Tényleg nem értem, miért gondolja a ma embere, hogy bölcsebb a természetnél.

– Aki erre a kérdésre tűpontos választ ad, annak ott lapul a zsebében a bölcsek köve. Mire jutott még?

– Borzasztó kimondani, de valahogy felsejlett bennem egy láncolat. Nem örültem, mikor lépésről lépésre levezettem magamnak, de így nyer értelmet minden, amit itt látunk. Még akkor is, ha ez az értelem fényévnyire húzódik attól, amit jó szívvel normálisnak nevezek.

– Szívesen meghallgatnám.

– Igyekszem összeszedetten fogalmazni és hátulról visszafejteni azt, amit és ahogyan én látok ebben a szituációban. Elsőnek: hoztak egy rendelkezést, ami lehetőséget biztosít arra, hogy – gyakorlatilag – korlátok és nyakló nélkül ki lehessen vágni a fákat, komplett erdőket. Ez váltotta ki az össznépi felháborodást. Nem mondom, hogy nem jogosan, de rögtön itt érdemes lefékezni.

– Nocsak.

– Igen, mert ez – egyelőre – nem utasítás volt. Nem az hangzott el, hogy minden, 18 és 60 év közötti állampolgárt mozgósítunk, fogjanak láncfűrészt és tarvágunk. Ez a rettenetes szabályozás – egyelőre csak – a lehetőséget biztosította. Nem kötelezett, megengedett.

– Hogyan értelmezi a különbséget?

– Az óriási felháborodás az emberi természetből, a mohóságból ered. Bizonyítéka, hogy így gondolkodik a ma embere: „ha valamit megtehetek, azt 100%-osan ki kell használnom. Letépni a virágot, maradéktalanul kisajtolni a lehetőséget.” Emiatt forronganak az indulatok. Mert magunkat látjuk tükröződni. Ahogyan a svédasztalos vacsora után Bila-Git-ot zabálnak a legtöbben, mert fel sem merül, hogy ne a pukkadásig, a hasfalrepedés legszéléig masírozzanak a mértéktelen zabálás sugárútján.

– Ej, de költőien fogalmazott.

– Így jön ki. De hadd folytassam. Tehát azt feltételezi a legtöbb ember, hogy amit el lehet venni, azt el is kell, mégpedig a legutolsó morzsaszemecskéig. Ez árulkodik a fogyasztás kultuszáról, vagy, ahogyan egy kedves kollégám fogalmazott: a fogyasztásorgiáról. Nem is feltételezünk mást, mert a mértékletesség szót maximum a wikipédiából ismerjük, ha éppen egy ilyen lakoma után önbüntetésből rákeresünk.

– Kezd lendületbe jönni.

– Igen, mert amikor megértettem, már olyan könnyűnek látszott minden. A rendelkezéseket választott politikusok hozták. Mindegy, milyen pártot, elvet, színt képvisel; akit megválasztanak, az a népesség zömének energetikai lenyomata. Ezen egy kicsit rágódtam, de ide lyukadtam ki. Nem fordulhat elő, hogy egy tiszta szívű, talpig becsületes társadalom nyakán kakilakiak trónoljanak.

– Hogy micsodák?

– Sz@rháziak. Csak próbálom finomítani.

– Plusz öt pont önnek.

– Köszönöm. Akárhogy csűrtem-csavartam, mindig ide vezetett a szál. Aki döntést hoz, az a lakosság tömörített tükröződése. Még akkor is, ha nem tetszik a leképeződés. „Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde!,” ahogyan az elhangzik Gogol Revizorában. Mivel jelenleg választásos rendszer működik, ezért a demokrácia velejárója, ilyenkor pedig feketelevese, hogy a képviselők és a vezetők a népből lettek megválasztva.

– Ellentétben a szakrális uralkodókkal?

– Pontosan. A legtöbbek szemét tehát az csípi, hogy az ő jellembeli gyengeségét látja visszatükröződni. Bárki kivágna pár fát, ha azon múlna, hogy ő és a családja nem fagy meg télen. Az viszont mindennél lázítóbb és vérbosszantó, ha ezt leírják és megengedik – intézményesítve. Ettől függetlenül: nem tapsolok állva (de ülve sem) ennek a szabályozásnak. Tévútnak tartom, nem erre kéne törekedni.

– Ebben egyetértünk. Pontosabban ebben is.

– A lényeg tehát a jövő felélése és a felelőtlenség. Nyilván rengeteg, tiszteletet érdemlő kivétel van, de a tömegek nem döntöttek volna másképpen. Ahogyan azt teszik saját életükben.

– Határozottan fogalmaz, de valóban ezt látom én is. Köszönöm, hogy felvázolta a meglátásait.

– Jól esett újra kimondani. De át is adnám a szót, hogy hétrenézőzzünk.

– Nocsak, nem szeret szerepelni? Jól van, akkor lássuk, mi történt az elmúlt hét napban. Vízöntő telihold – gyönyörű energia; tisztaság, érzelmek és tettvágy együtt. Nagy dolgok születésének ideje lehetett.

– Meg a hullócsillagoké. Akikből alig-alig lehetett látni a telihold fényessége miatt.

– Az eget aztán nem illik hibáztatni a ritmus miatt. Bivalyerős energiákat mozgatott meg a Mars-Algol találkozó. Alkalmat kínált a kővé dermesztő félelmek azonnali lenyesésére.

– Ez milyen jól hangzik.

– Tart még, úgyhogy csak hajrá! A Vénusz az Oroszlán jelébe érkezett meg, enyhén szólva is emlékezetes erőteret kínálva. Szép is, fényes is. Ahogyan azt kell. Két hasonló téma is terítéken volt: az, hogy mit mondunk, és mit énekelünk. Mert az ember programozza is közben a tudatalattiját. Egy mese szólt az elégedetlenségről, bár ne lenne aktuális. Végül a megbecsülés miértjét kellett felvázolni.

– Szép összegzés. Hogyan tovább?

– Következik egy Merkúrr-Uránusz trigon, majd némi termékenység: egy időben tartózkodik a Vénusz a Méhkas csillagainál és a Mars a Fiastyúkban.

– Ez az a gyermeknemzős erőtér?

– Ez is az. Sok-sok ilyen létezik, de valóban: kitűnően szolgálja az utódok nemzését. Lesz még Ikrek jelébe lépő Mars és az egyik legszebb, legmagasztosabb energia: az Oroszlán szívével, a Regulus csillaggal találkozik a Nap.

– Finom.

– Mi az, hogy. Esik még szó tegezésről, csodakulcsokról és arról, miért, hogyan, miként hozza helyzetbe az embert, ha olvas az égi történésekről.

– Jól hangzik. Bár ezt szinte hétről hétre elmondom.

– Megunta? Vagy sablonos?

– Egyik sem. Csak elmosolyodtam, mert mindig elfog egy kis kellemes izgatottság így vasárnap este, hogy mi vár ránk jövő héttől.

– Ez és ennyi. Pontosabban jóval több, de ezek benne munkálkodnak.

– Akkor egy hét múlva folytatjuk?

– Igen. Ahogyan szoktuk, de akkor már – remélhetőleg – nem kell ilyen mértékű pucolásokkal kezdeni.

– Legyen úgy. Köszönöm a mait.

– Ne vicceljen. Én is. Viszlát.

– A viszontlátásra.

kép: pixabay.com

– Khmmm…

– Jó napot! Majdnem elszundítottam.

– Azt látom. Sőt, hallom is, már kissé hortyogott is. Üdvözöm amúgy.

– Nem szégyellem. Ez a hely árasztja magából a nyugalmat, a békét. Ahogy a múltkor említette. Ilyen melegben pedig nem nehéz elszenderedni.

– Ne vegye magára, nem akarom hibáztatni. Ha én érek előbb ide, lehet, maga talál rám félálomban. Vehetem ezt jó jelnek?

– Mármint mit?

– Hogy rövid idő alatt képes volt villámvizitet tenni az álmok országába.

– Az alvókám jó. Mindig is az volt.

– És hogy áll a zaklatottsággal? Mert múlt héten még erősen társbérlője volt.

– Tudja, gondolkodtam azon, amit mondott.

– Ennek örülök.

– Tényleg meg kell tudni a jég hátán is élni. Pontosabban arra jutottam: éppen, hogy nem kell megélni. Azt viszont tudni kell, hogy szükség esetén képesek vagyunk akár erre is.

– Biztató.

– És ahogy tovább gombolyítottam, rá kellett jönnöm: attól még messze vagyunk. Történtek, történnek persze olyan események, amiket nem köszöntök tapsviharral. De egy-két generációval előttünk talán még ennél is meredekebb volt. Szóval nem hagyom, nem engedem, hogy tartósan kibillentsen az, ami kívül van.

– Kalapokat a térdig emelni! Elismerésem. Egy egészséges öntudattal felvértezett, büszke férfi hangja szól a torkából.

– Törekszem rá, hogy az legyek.

– A tettek mutatják meg, hogy szinkronszínész vagy valóban ezt is éli. De tényleg azt látom, már kihomorodott.

– Igyekszem előre tekinteni. A magzatpózba merevedés tartósan még senkit nem húzott ki semmilyen slamasztikából.

– Úgy-úgy.

– De ezt magának is köszönhetem. Amióta találkozunk, mégpedig heti rendszerességgel, egyre több mindent tudok alaposabban, mélyebben átgondolni.

– Éppen ez a célunk. Ezért Hétrenézőzünk.

– Igen, nem ez az új. Csak tudja, rájöttem valamire. Összeállt a kép, ami túlmutat a heti etapokon. Mert tényleg jó tudni, hogy az előző héten mi történt és a következő mit hoz, de ennél nagyobb távlatokat is át lehet ám látni.

– Nocsak.

– Imádom az egyszavas tromfolásait. Szóval arra jutottam, ezek a beszélgetések kicsit olyanok, mintha egy klubba járnánk el. Megesik, semmi kardinális nem történik egy klubesten. Mégis: ahogyan a tagok belépnek, a klub hagyományait, a megtartó tradíciókat becsülve töltik idejüket, az már önmagában tartást ad. Amikor pedig szükség hozza, ennél jóval nagyobb energiák is mozgósíthatóak.

– Kitűnő. Csak azért teszem hozzá, hogy ne nevezhesse egyszavasnak: ez is a lényeg. A szokás. Pontosabban a szokás hatalma.

– Mire gondol?

– Nézzünk analógiákat. Például a mozgást. Ha magának szokása sportolni, vélhetően egészségesebb, mintha csak akkor menne el futni, biciklizni, edzeni, amikor éppen szükséges vagy muszáj. Kondiban tartja magát, ezzel harmonikusabban működik az immunrendszere; az egész szervezetére jellemző a jobb állapot, minden tekintetben.

– Erre gondoltam én is. Csak nem így fogalmaztam meg. De köszönöm önnek.

– Azért beszélgetünk, hogy formát adjunk a gondolatoknak, érzeteknek. Rátérhetünk az aktuális hétre?

– Igen, hogyne.

– Rák Vénusz. Olyan különös címet kapott, ami szépen és szemléletesen fejezi ki, miről is szól: az érzelmes teremtés égi égisze.

– Jól hangzik, erre már a hét elején felkaptam a fejem. Illetve nem csak a fejem, ezért is bólogattam nagyokat.

– Ügyesen hangolódott rá. Az Oroszlán Merkúr pedig klasszikus, tiszta vizet pohárba zúdító energia. Világosításban remekel.

– Mintha színház lenne.

– Úgy-úgy. A színfalak mögé is bepillanthat, erről is szól a rálátás. Rá, azaz fölülről. Így jut a szemlélődő tekintet a síkban emelkedő falak mögé. Ebből fakad a valódi megértés. Ha pedig Oroszlán, ne menjünk el az Oroszlán jelébe lépő Nap mellett sem.

– Nehéz is lenne, olyan jelentős.

– Ahogy mondja. Persze van egy érdekesség is ilyentájt. Mert a csillagképi környezet is kínál szépségeket, köszönhetően a Rák fényábrájának.

– Ó, igen.

– Figyelmet szenteltünk az alaptalan kevélységnek és egy szócsavarással az „isten nyugtasson” kifejezést is új tartalommal töltöttük meg. Emellett fontos volt újra leszögezni: nem az égi hatások szúrnak ki a földön élő emberrel.

– Ezt mondjuk valóban nem árt néha kimondani. Sajnos sokan éppen így vélekednek.

– De nem maguktól. Elültetik bennük az eszmei gyommagot, ami azután, ha kikel, elburjánzik. Ezért nyomatékosítottuk újra a lényeget.

– Végül pedig indul a turné. Vagyis inkább országjárás a könnyített változatból. Az a bizonyos könyv, amit látott nálam a múltkor, útra kel a szerzőjével és annak sárga tollával.

– Mi jelentősége a tollnak?

– Egyszerű szimbólum. Azért napsárga, mert így emlékeztet a rálátásra és a világosságra törekvés fontosságára.

– Értem. Tetszik. Mi is a címe?

– Stellala. A gyökértől a csillagos égig.

– Köszönöm. Most már el fogom olvasni.

– Csak ha úgy érzi, itt az ideje. Ajánlom, de nem tukmálom.

– Értem. Azt hiszem, elérkezett az idő.

– Most pedig vegyük sorra, miről szól a jövő hét. Oroszlán újhold, Mars-Merkúr quadrat, hátráló Jupiter és a Méhkashoz érő Nap. Meg pár gondolat az asztrozófus-lét hálás mivoltáról. A mozgásba lendülésről. Elfogadás és beletörődés eltéréseiről.

– Szinte minden héten azt mondom ilyenkor: izgalmas.

– Mert az is. Ha valami jó, nem szégyen az ismétlés, sőt.

– Igaz. Eddig bele sem gondoltam. És hol találkozzunk?

– Éppen erről akartam beszélni. Már kinőtte ezt a rejtélyesdit. Tessék, készültem, itt ez a boríték.

– Mi lapul benne?

– A jövő vasárnapra szóló instrukciók.

– Nem csak egy helyszín?

– Persze, hogy nem. A lényeg a tanulás és a fejlődés.

– Kíváncsi vagyok.

– Tudja, valahol mindenkinek, időről időre átnyújtanak egy ilyen kis borítékot. Még akkor is, ha nem ilyen szép, fehér papírból ragasztották.

– Csakugyan?

– Feltétlenül. De legtöbben sajnos odateszik a polcra, a hűtő tetejére, azután szépen elkallódik. Mikor pedig újra kézbe kerül, már éppen annyit ér, mint ki nem váltott teltitalálatos szelvény két és fél évvel ezelőttről.

– Értem. Ütős párhuzam. Észben fogom tartani.

– Jól teszi. Akkor várom a jövő héten. Viszlát!

– Köszönöm a mait. Is. Viszontlátásra.

kép: pixabay.com

nyugalom lent és fent

– Komolyan erre a helyre gondolt?

– Egészen pontosan. Isten hozta. Könnyen idetalált?

– Hogy könnyen-e? Nem. Nem találtam ide könnyen. Azt is mondhatnám: úgy feladta a leckét, mint a wimbledoni illem Nick Kyrgiosnak.

– Költői kép, mondhatom. Miért ennyire zabos?

– Mert nem látom, hogy hol láthatnám egyszerre a múlót és az örököt, ahogyan említette egy hete. Még fel is írtam. Szó szerint ezt mondta.

– Megengedi, hogy megnyugtassam?

– Mit sem kívánok jobban. Egy korsó pilseni mellett…

– A sört majd később csapoltathatja egy nívós műintézményben. Itt, a gyerekek közelében nem venné ki magát túl jól, ahogyan hörpöl.

– Tudom, na. Csak sóhajtottam. Ebben a melegben csak belefér.

– Bele, persze. Nem is sejti, miért ide, a legnagyobb játszótérre invitáltam?

– Nem. Ha vidámságot, játékot, netán zsivajt, nevetést mond, hamarabb bólintok rá. Hol itt az örök és a múló?

– A szeme előtt. Ahogy játszanak, kacagnak. Ezek a gyerekek pár éve még nem is éltek. Elröppen 15-20 esztendő és komoly középiskolások, egyetemisták, ifjú szakemberek lesznek.

– Ezzel nem mondott semmi forradalmit. Még 60-70 év és megöregszenek.

– Kétségkívül így lesz. Ha innen nézi, már el is csípte, mi a múlandó.

– Rendben. Egy pont önnek.

– Éppen ebben rejlik az örök is. A játék felhőlen örömében. Az pont ilyen volt öt, tíz, harminc éve. Ha ide ellátogat, ugyanazt látja, de mégsem. Ha kellően elvonatkoztat attól, amit a szeme konkrétan lát, feltárul egyfajta híd.

– Híd?

– Igen. Nem acélból, kőből, fából épült. Időn át valami megfoghatatlanból. Ami a gyerekeké csak. Amiben ott a fejlődés, de az elmúlás is. Egy felnőtt mikor hintázna olyan kacagással, mint az a kislány ott?

– Józanul nem valószínű.

– Sajnos. A létöröm szikrája örök, a gyerekek időről időre szembesítenek vele: kell, hogy napi szinten életünk része legyen.

– Ez tehát a bölcs tanítás mára?

– Az egyik. Érti már?

– Ennyire határozottan nem jelenteném ki. Inkább úgy fogalmazom meg: elindult egy folyamat, amiben hajlamos vagyok megérezni a mintázatot. Hogy olyan dolog zajlik a szemem előtt, ami mindig is így történt, így is fog, még ha a felszín állandó változásban is él. És hogy ez egyfajta etalon, amivel üdvös lenne egylényegűvé válni.

– Ember, maga beletrafált a kellős közepébe! Ha döcögősen indult is, erre akartam kilyukadni.

– Köszönöm. Minden értetlenkedésem ellenére valahol sejtettem, nem akar bevinni az erdőbe.

– Fák itt is nőnek, de valóban: ez nem az eltévelygős rengeteg. Most, hogy megnyugodott és már nem veszi olyan szaporán a levegőt, mint ijedt káposztalepke, belekezdhetünk a Hétrenézésbe?

– Kíváncsian várom.

– Feltálalom a múlt hetet. Érzelmes kommunikációt hoz a Rák jelébe érkező Merkúr. A megértés és megértetés pingpongját egészíti ki a szavakon túli eszközökkel.

– Azaz?

– Értő figyelem, kedvesség, valódi egymásra hangolódás. Amikor eszmecserévé nemesedik az oda-vissza közlés libikókája.

– Erre aztán lenne igény.

– Jogosan. Ahogyan a Bika jelébe lépő Mars energiáira is. Szikrázó, erős, álmokat valósító mintázat. Amolyan lekvárosüvegbe való, hogy hideg téli napokon is megpukkanthasson belőle egyet-egyet az ember gyermeke.

– Szemléletes kép. Ilyen üvegek számára mindig szorítanék helyet a kamrám polcain.

– Még jó, hogy nem kell kívülre helyezni. Töltődjön föl vele és az ügy kipipálva.

– Rajta leszek.

– A Vénusz is hallatott magáról. Együtt áll a Bellatrix csillaggal. Mondhatni, tűzijáték. A harcos és a harmónia együtt; a hatásvadász „amazon, vadmacska” szókettős mellett a teremtő és alkotó férfit is megihleti.

– Mintha kozmikus svédasztal mellett állnék, úgy szervírozza az égi fogásokat.

– Könnyű a dolgom. A krónikás csak beszél arról, ami történik. Nem ő írja a tetteket, mindössze tudósít róluk.

– Mindössze? Ne becsülje alá magát. Egy jó tudósítás kincset érhet.

– Aláírom. A Merkúr pedig még egy mesét kapott, ezúttal a Siriussal való együttállása okán. Ez olyan gyönyörűséges, hogy kár róla külön jelzőket kotorászni.

– Érti, hogyan csigázza fel az érdeklődést.

– Nem olcsó ajnározás. Tényleg ez van. De a teljesség kedvéért: esett szó a bosszantó emberekről.

– Mint a főnököm? Ha ismerné, biztosan nagyokat bólogatna.

– Pedig nem kicsi haszonnal jár, ha ilyen egyénekkel kapcsolódik.

– Valahogy nm ezt érzem a meetingeken. Inkább olyan gondolatok bukkannak felszínre, amik sok-sok ezer kilométernyire burjánzanak bármilyen spiritualitástól.

– Ne kíméljen. Miket szokott a drágalátos főnökről a fejében forgatni?

– Hogy ő komoly érv az aktív eutanázia mellett. Meg hogy a Taigetosz nem is volt olyan barbár hely és eljárásmód. De nem akarom ragozni. Kiprovokálja, hogy az ember zsebében nyíljon az élesre fent svájcibicska.

– No, akkor olvassa újra és lássa másként őt is, a helyzetet is.

– Igyekezni fogok.

– Érdemes volt feleleveníteni, mire jó és mire nem egy elemzés.

– Ez mondjuk olyan tisztázás, ami tényleg oszlathat ködöt és letisztíthatja a vélelmezéseket. Mi a hetedik téma?

– Ismét a könyv. Belső visszhangok és konkrétumok. Hogy miért is fontos a nyomtatott könyv a digitális(nak mondott) XXI. században. És hogy merre fog felbukkanni a Stellala egy-egy kávézóban.

– Ez jó hír!

– Az bizony. Ilyenből a jövő hétre is jut bőven. Sorolhatom?

– Fülhegyezve várom.

– Bak telihold, Nap-Merkúr együttállás és Merkúr-Plútó szembenállás. Azon kívül a szeretet mindenhatósága is kap egy indirekt bizonyítást. A szócsavarás oltára sem maradhat üresen, tehát rángatózásból ringatózásba érdemes eljutni. Az elemzésről másik aspektusból is szó lesz, meg persze egy meglepetés jövő hétre is maradt.

– Tömény, izgalmas.

– Mindkét jelző igaz, sok mást pedig napról napra kanyaríthat majd melléjük.

– Köszönöm a mai alkalmat is. Egy hét múlva hol folytatjuk?

– A végletek helyén.

– Majdnem olyan, mint a Végzet hegyén. Már kezdtem volna azon gondolkodni, milyen gyűrűt vigyek magammal.

– Véglet. Olyan minőség vezeti el, amiben ez az egy szó és minden, amit takar, esszenciálisan megvan.

– Nem fogok látványosan nagyot sóhajtani. De a talányok biztos szaporítják az ezüstös hajszálaimat.

– Az megeshet, de a tekervényeket alattuk pedig edzik. Ahogyan a ráérzékelő képességét is. Vegye észre, mennyire szépen fejlődik.

– Ön mellett nem nehéz. Sőt: inkább szükségszerű.

– Ezt bóknak veszem. Köszönöm. Végszónak is remek, tehát: viszlát egy hét múlva!

– Viszlát.

kép: pixabay.com