– Üdvözlöm! Ez a hely nem éppen a legmagasabb fényességről szól!

– Jó napot és gratulálok. Bevallom, élt bennem némi kétely, hogy tényleg ide fog találni.

– Nem ment könnyen, elhiheti. Éreztem, merre kéne mennem, a szívem húzott, de az agyam csak közbekotyogott. Újra és újra.

– És mit mondott?

– Hogy egy olyan magas szellemiségű valaki, mint Ön, egészen biztos nem akarna ide jönni.

– Miért is?

– Mert ez itt maga a pusztulat! Bő három évtizede nem történt itt semmi, csak az enyészet rágcsál mindent, már amit szét nem loptak.

– Jól mondja. De ez csak a felszín. Tudja, mivel foglalkoztak itt korábban?

– Elolvastam a táblát. Kohászat, vasöntöde. Nem igazán értem, hogyan találhatta ki ezt a helyszínt mára.

– Máris rávilágítok. El is oszlatjuk a kétségeket, mint tűz a sötétet és a hideget.

– Alig várom.

– Mi kell ahhoz, hogy a vasat megolvasszák?

– Hát éppen ez az. Irdatlan mennyiségű hő.

– Hő, azaz tűz. Helyben vagyunk.

– Tüzet említett a múltkor, igen. De arra nem gondoltam volna, hogy napforduló előtt éppen egy bő emberöltővel ezelőtt magára hagyott, kifosztott-kibelezett kohászati üzem romjaira gondol.

– Látja, megint a sablonok. Pedig, ha valamihez kell a tűz, akkor a szilárd fém megolvasztásához ugyancsak jól jön.

– Az értem, de még mindig nem egészen világos, miért nem valami szebb, kellemesebb, méltóbb placcon beszélgetünk most. Az előbb még egy patkányt is láttam elsuhanni a széttrancsírozott autóroncs mellett, a szemétdombon túl.

– Igen, vannak. Talán visszataszító jószág, de megmutatják, hogy mennyire képesek alkalmazkodni. És gyakorlatilag elpusztíthatatlanok.

– Azért nem bánnám, ha nem lennének. Szóval miért ezt a szétbombázott, űrbéli tájat választotta?

– Mert itt évtizedeken át tűzzel foglalkoztak. Tűz nélkül se a kohó nem megy, se a vasat nem tudják megolvasztani. Ennyi idő alatt bőven beimpregnálták a teret a tűz információjával.

– Kicsit kínai. Azt értem, hogy tüzeskedtek, ez ilyen iparág volt. Sheffield, meg Alul semmi, én is láttam a filmet.

– A gyökér ugyanaz, valóban. A régi dicsőség itt is a múlté lett.

– Az igencsak látszik. Elkeserítő egy vidék, legfeljebb bizarr klipek forgatásához merném ajánlani.

– Azért sok minden másra is jó, sőt, tökéletes.

– Elárulná végre a nagy titkot, miért is?

– Rendben. Itt a tűz, de a felszínen csak az emlékezete. A pusztulás szökik szembe, ha csak felszínesen nézi az ember.

– Eddig tiszta sor.

– Innentől válik érdekessé. Ugyanis alkalmat ad a rejtett, nem látható minőségek felfedezésére.

– Megint kezd kicsúszni a fonalvég a kezeim közül.

– Akkor csípje meg hamar. De fogalmazhatok direktebben is. Egy kedves és szép erdei tűzrakó egyértelmű. Kilenc partifáklyát nagy körben leszúrni a réten – tiszta sor. Ez a hely nem szájbarágós. Kell alázat, jelenlét, hogy lássa és érezze a tüzet és a fényt, ami a felszín alatt, a mélyben, a mélyből érkezik. És persze kiegészül a Nap tüzével.

– Ha az agyamra hallgatnék, akkor nem csak nem találtam volna ide, de azt is kéne most mondanom, hogy ez egyszerű zagyvaság. De valahol belül kezdem érzeni egy pici bizsergéssel, hogy igaza lehet. Csak tudja, szeretem a rendet, a harmóniát.

– Akkor lássa meg itt. Itt is. Könnyű a presszókávé habjában, a kastélypark virágágyásában észrevenni a szépséget és a rendezettséget. Itt van az, éppen a lába előtt. De ne a legfelső felszínen keresse. Erről is szól a tűz és a fény.

– Azaz?

– Megvilágítja az amúgy nem látható részleteket. Magának is, mint minden embernek, van belső látása. Ideje egy kicsit jobban használni.

– Mióta hétről hétre összefutunk, érzem is, hogy jobban működik. Ezért tudom megfejteni a rejtvényeit, hogy hová kiránduljak el vasárnap délutánonként.

– Na látja. Öröm látni, mikor összeállnak a képkockák és a tantusz végre csörrenve esik le.

– Köszönöm. Bár a sorai közül kihallom, hogy kissé lassúnak találja a tempómat.

– Nem lassú az. A magáé. Nem érdemes hasonlítgatni, mert mindenkinek saját tempó adatott. Amin persze lehet és érdemes is változtatni, de csak belső késztetésre.

– Azzal még várnék.

– Legyen, csak ne konzerválja magát.

– Igyekszem rugalmas maradni.

– Látja, ez a beszéd. De bele is kezdhetünk a találkozó érdemi részébe.

– Nézzünk hétre?

– Hétrenézzünk, igen. Ez a tavasz utolsó alkalma, jövő héten már igazi nyári beszélgetést fogunk folytatni.

– Akkor élvezzük ki a tavaszvéget, úgyis az a kedvenc évszakom.

– Mint oly sokaknak. Azért tudjon róla, hogy nem érdemes kedvenc évszakozni.

– Miért is?

– Mert ha így tesz, az év háromnegyed részében nem a kedvencében jár.

– Hoppá. Erre eddig nem is gondoltam.

– Mert nem szokás. Kerülje el, hogy évszaktól, hónaptól, időjárástól teszi függővé a hangulatát.

– Igyekezni fogok. Bár egy jó májusi, napsütéses reggelen nehéz nem mosolyogni.

– Élvezze, persze. De ne forduljon be novemberben, ha két-három hétig napot csak nyomokban lát és köd, meg szmötyi öleli körül.

– Brrrr… Az szerencsére még jó messze van.

– De ideér. Csak egy kis idő kérdése.

– Igaz.

– De kanyarodjunk vissza. Ezek voltak a múlt héten: Telihold a Nyilas jelében. Álmok és varászlat, persze ehhez túl kellett lépni, azaz felül kellett emelkedni az állatövön.

– Azt meg hogy lehet megtenni?

– Emlékszik: ki kell pillantani a csillagok világába. A telihold elképesztően szép üzenetet rajzolt, valódi fénnyel.

– Milyen szépen fogalmaz.

– Ilyen Nap-Hold szembenállásról nem is igen méltó másképpen. De volt még szépség kosárszám. A Nap ugyanis a Tejútra lépett.

– Most nem mondom ki, ami az eszembe villant, túl profán lenne.

– Méltányolom az önmérsékletét. Néha igaz, hogy a hallgatás bölcsességet fial. Az Istenek Útjára megérkező Nap, mint központi csillagunk és a szeretet erejének sugárzó égiteste – igazán nem érdemli meg az olcsó poénkodást.

– Mondom: bőrt húztam a fogaimra.

– Azért szólaljon meg, csak érdemben. Mert a Nap ezután a Betelgeuse csillaggal is találkozik.

– De fura neve van! Eszik-e vagy megisszák?

– Vállalják. Mert ő az Orion, más nevén Nimród csillagzat válla. Egyben az alfája is, azaz a legfényesebb alkotója.

– Á, valami szupererő lehet, átsüt a hangjából az áhítat.

– Vele jár. Ez az együttállás vezet el a nyári napfordulóhoz.

– Ezt is szépen mondta.

– Igyekszem, igyekszem. Ha pedig a témákban igyekszünk tovább, ott a komfortzóna kérdése.

– No, az valóban kényelmes. Fotel, tévé, rágcsa, esetleg sör.

– Hohó, barátom! Álljon meg a menet! Éppen ez az: a komfortzóna azért is veszélyes, mert sokan nem is gondolják róla, hogy veszélyes.

– Ez elég nyakatekert.

– Elismétlem, szóról szóra: a komfortzóna azért is veszélyes, mert sokan nem is gondolják róla, hogy veszélyes.

– Azaz?

– Éberség hortyogva alszik, jelenlét elillan, a többi pedig már egyenes következmény.

– Pedig milyen jó egy kicsit elnyúlni, ledőlni, pihenni…

– Nyugalom, ezt senki nem veszi el magától. Csak tekintsen egy kicsit másképp a témára és máris könnyebb dolga lesz.

– Köszönöm.

– Ne köszönje, ezért találkozunk hétről hétre. Illetve azzal köszöni meg a legjobban és igazából, ha tovább adja, ha elmondja másoknak.

– Csapjak fel hittérítőnek?

– Dehogy, dehogy! Annak érdemes elmondania bármit is, akiben ott a nyitottság, a hajlandóság, hogy valami újat és – főleg – mást fogadjon be – ahhoz képest, amit eddig hallott és a saját valóságának vallott. Legjobb, ha olyan emberekkel beszélget ilyen témákról, akik hitelesnek találják Önt.

– Értem. És persze igyekszem megfogadni a tanácsát.

– Lépjünk tovább. Tudomány. Szó esett arról is, vajon mit igazol? Mire jó? Valóban olyan fontos és kizárólagos, mint az mindenhol kürtölik?

– Ez is izgalmas sztori. Mint szinte mindegyik.

– Nem is beszélve az egyik leggyakrabban felbukkanó szófordulatról. Nap nap után ezerszer hallani. Aki kimondja, jellemzően és rendszerint tudatában sincs, milyen károkat okoz.

– Mi is lenne ez?

– Az „akkor is szeretlek, ha…” formulája.

– Pedig ezt tényleg boldog-boldogtalan mondogatja egymásnak.

– Elég baj az.

– Reméljük, a helyzet, ha lassan is, de megváltozik.

– Legyen úgy. Ha nem hinném mélyen belül, elég sötét jövőképet kéne dédelgetnem.

– Annyira már megismertem, hogy ez nem szokása.

– De nem ám. Ide kapcsolódik a kérdés is: mennyire rendelje alá az ember a spirituális egóját?

– Ez nem csak jó, de fogas kérdés is.

– Éppen ezért kell és érdemes rajta gondolkodni – és jó válaszokat találni.

– És mi várható a jövő héten?

– Látom, már egészen belejött a koreográfiába. Íme, a tömör és gyors felsorolás: nyári napforduló, azaz Rák jelébe megérkező Nap, fénymaximum. Apropó: főzi már a lencsét?

– Persze. Illetve még csak beáztattam, holnap rottyantom készre.

– Remek. Mindenképp ajánlom. Lesz még Fiastyúkba lépő Vénusz, A Rigel csillaggal együtt álló Merkúr és Hold-Vénusz kézfogó a Bika csillagzat fejénél. Ha pedig a többi témát nézzük, akkor az önismeret és az önátverés relációjáról, a valódi vágyak és gerjesztett ingerek különbségéről, illetve a lezárás, befejezés fontosságáról esik majd szó.

– Ez aztán tömény, nem fogunk unatkozni.

– Nem is arra való a berobbanó nyár.

– Igaz.

– Hát.. Tudom, ilyenkor magára jön a mehetnék. Jövő vasárnap is betársulhatók a Hétrenézőbe?

– Persze. Ha rám talál.

– Hol keressem?

– Ott, ahol a napfénynek kiemelt szerepe van.

– Napfény ide, napfény oda, ez elég ködösen hangzik.

– Hallgasson a belső hangocskájára és odaér időben.

– Igyekszem. És: köszönöm!

– Kérem. És nagyon szívesen. De pontosan figyelte meg a szokásaimat, most elindulok. Viszlát!

– Isten áldja, jó utat!

kép: pixabay.com

tűz: fényt és hőt ad, ami a legszilárdabb ércet is megolvasztja, azaz segít kilépni a zárt struktúrákból

– Mit mondjak, csak félig könnyítette meg a helyzetemet.

– Amennyiben? Itt van, idetalált, méghozzá időben. Elismerésem! Mi okozott gondot?

– A platán.

– Hiszen ezt beszéltük meg egy hete: ma a szokott időben egy platánfa alatt találkozunk. Méghozzá egy különleges példány tövében. Emlékszik: ami eget és földet összekötő erejű – és ezt fennen hirdeti is.

– A bőség zavara. Nem mentegetem magam, de értek valamicskét a fákhoz. Sem hársfát, sem tölgyet és mást, ostorfát nem néztem. De platánból szinte nincs is olyan, amire ne lenne igaz a maga kritériuma. Ezer és egy csodás, gyökértől az égig nyújtózó platán nőtt ide. Csodaszámba ment, hogy magára találjak.

– Na látja: mégis működik, hétről hétre. Tudja, ez a csodák természete.

– Hogyhogy?

– Meg akart találni?

– Naná, hogy persze.

– Tehát elvárta, hogy itt legyek valahol?

– Igen, hiszen így beszéltük meg.

– Ezernyi fa között végül – éppen jó időben – meg is talált. Miért ne működtethetné ezt mindennel összefüggésben?

– Hű, de ismerős. Erről is mesélt az a figura szerdán, az előadáson.

– Ahogy mondja. Jó kis délután volt.

– Nekem is tetszett. Még az is meglehet, vissza fogom nézni.

– Feliratkozott?

– Igen, a ladonyijanos.hu nyitóoldalon, kicsit legörgetve immár hírlevél-várományosnak mondhatom magam.

– Jól tette. Nekem is jár. Ide fogjuk megkapni a videó linkjét, de csak mi, akik fel vagyunk iratkozva. Ajándék, vagy kedveskedés.

– És hasznos is. Reméljük, más is akad majd, ami jól jön.

– Szokott olyasmiket írni az emberke.

– Akkor jó szívvel várom. De mondja csak: miért platán?

– Tán nem jó a platán? Ilyen nőtt ide, nem is kevés.

– De milyen különös okkal bír, hogy platánfa alatt kellett ma találkoznunk és nem egyszerűen csak egy nagy és szép és világot ölelő, de faji megkötés nélküli fánál?

– Jó kérdés. Egészen titokzatos, különös választ fog hallani. Jöjjön csak, hajoljon közelebb. Ugyan teremtett lelket nem látok körülöttünk, de ez annyira misztikus információ, hogy kizárólag suttogva ejthetem ki.

– Hegyezem a fülemet!

– Imádom a platánt.

– Én is. És mi a titok?

– Most suttogtam az éterbe, onnét meg a maga fölébe kellett, hogy jusson, hiszen válaszolt rá.

– Ja, hogy ez a titok? Magát ismét vicces kedvében találta a délután.

– Ez nem vicc. Önkényesen a szép és méltóságteljes platánokat szeretem. Meg a szilfát, a kőrist, a gesztenyét…

– Mint Gombóc Artúr a csokit?

– Hasonlóan, bár a dagadt madár esetében Sajdik Ferenc nem sok spiritualitással ruházta fel a jószágot.

– Még őt is kibírná egy ennyire öreg és erős fa.

– Látja, ez is a csoda benne. Meghazudtolja a fizika törvényeit. És nem csak ez a mi fánk. Nézzen körül: alig akad olyan példány, aminek ne nőne hajmeresztően fura szögben ága, ami köszöni szépen, él és virul, ahelyett, hogy réges-rég letört volna.

– Különös, valóban.

– Az, de a csoda a jó szó rá.

– Ha maga mondja, elhiszem.

– Könyörgöm, ne higgye el, csak nézze meg. Aki tamáskodik, ki kéne zavarni a Margitszigetre platánnézőbe. Öt perc alatt felhagyna a zsákutcás gondolkodással.

– Lehet. Kivéve, ha hivatásos favágó.

– Lássa be, itt a legizmosabb láncfűrész is csődöt mondana. Ezek a fák segítenek tudatostani, hogy az ember, maga is, én is, kozmikus létezők vagyunk.

– Szép, az igen. Még magasztos is, ezt is adom. Erős, hogyne. De kozmikus lények vagyunk? Ezt hogyan eteti meg velem a maga szemrevaló platánja?

– Elég aláállni és egy kicsit csöndben maradni. Nem csak platánnal működik; van pár fafajta, ami kitűnően alkalmas arra, hogy – visszavezesse az ember háborgó lelkét az alapvetésbe.

– Azaz mibe is?

– Hogy fényszülöttek vagyunk. Nem majomszármazékok.

– Ez utóbbiban nem vagyok mindig biztos. Ha ismerné a hátsó szomszédomat, magában is kételyek ébrednének a darwinizmus ostobaságát illetően.

– Ezt viccnek tekintem. Vegye úgy, hogy csaknem nevettem rajta.

– Viccnek rossz… De nem akarom majomkodással kizökkenteni. Tehát platán.

– És a lényeget már el is mondtam. Ha még többet szeretne tudni róla, lépjen közelebb hozzá. Akár ehhez, akár egy másikhoz. Finoman támassza a homlokát a törzsének és ölelje át. A fa nálam sokkal ékesebben meséli majd el – szavak nélkül, persze -, hogy miért itt hétrenézőzünk.

– Átölelni még majomkarral se tudnám, de tényleg valahogy megnyugtat. Azért jó, hogy ilyen csendes és a vasárnapi sétafikájukat intéző népektől mentes helyet választott.

– Netán hülyén érzi magát?

– Azt azért nem. Csak olyan furcsa. Nem szoktam fákat ölelgetni.

– Itt az ideje, hogy rászokjon. Higgye el, tapasztalja meg, mennyire áldásos. Amúgy pedig közeleg a nyári napforduló, nem válik hátrányára, ha egy kicsit felkészíti magát rá. Ennek lehet egyik lépése a faölelgetés. Persze vegye komolyan.

– Azaz?

– Ne azt pörgesse a fejében, hogy ha valaki meglátná, kiröhögné. És akkor mi van? A nadrágja színén is mulathat bárki, pedig nincs vele semmi gond. Ízlések és pofonok, tudja. De faölelés közben emlékeztesse magát, hogy egy növényi barátjával kapcsolódik össze.

– A Norbival?

– Tudtam, hogy ezt a rossz és olcsó poént nem hagyja ki. Nem, nem Növényi Norberttel, minden, iránta tanúsított tiszteletem mellett. Bár megtermett férfiú, a platánokhoz és a gyógyító fákhoz nem mérhető, nem egy ligában játszanak.

– Visszaszívtam. Mire gondoljak akkor?

– Ahogy már mondtam: tudatosítsa, hogy egy földet és eget összekötő csodalénnyel kapcsolódik össze. Így kerül közelebb kozmikus emberi tudatosságának megéléséhez.

– Kicsit magas és ködös, de meg fogom próbálni.

– Most ment?

– Hát… Mivel közben beszélgetünk, annyira nem tudtam koncentrálni. Figyelemmegosztásban még van hová fejlődnöm. De kétségtelenül jó érzés. Még a hangya sem bosszant, ami a kéregről rám mászott.

– Na látja. Most már elengedheti, mert ideje komolyabban figyelnie. Belevágnunk a Hétrenézőbe.

– Amiért jöttünk. Bár én eddig sem unatkoztam.

– Nem erről van szó. De a találkozónk praktikus részét sem hanyagolhatjuk el. Látom, hozott füzetet és tollat. Ha gondolja, nyugodtan jegyzeteljen.

– Csak címszavakat. Arról beugranak a képek és tudok asszociálni.

– Ezt nevezem! Tetszik, elismerésem!

– Köszönöm.

– Kezdjük a Szaturnusszal.

– De hát ő a sor végén áll.

– Csak annak a végén, amit látunk a Földről. Ne feledkezzen meg a három transzcendentális planétáról sem?

– A három miről?

– Inkább akkor úgy mondom: messianisztikus. Megváltói erejű, túl a Szaturnuszon, szabad szemmel már nem láthatóak. Uránusz, Neptunusz, Plútó.

– Értem. Persze, hallottam már róluk.

– Csak azért ismételtünk kicsit, mert amikor a Szaturnuszra gondol, ne egy sor végén álló kidobóembert társítson hozzá.

– Rendben. Belső kép módosítva.

– A Szaturnusz tehát retrográd mozgásba kezdett.

– Ez a látszólagos hátrálás?

– Az, jól emlékszik.

– Mire is való?

– Elősdlegesen régről cipelt problémák megoldására, némi pluszmunka befektetésével. A ma embere a könnyű, ölbe hulló eredményekre van kondicionálva. A retrográd Szaturnusz ezért nem valószínű, hogy a toplisták élére emelkedne, de pár hónapig lehetőséget kínál a maga megfontolt, ám végtelenül alapos módján.

– Jegyeztem.

– Merkúr-Plútó trigon. Ez szólt arról, hogy ki kell végre mondani, aminek eljött az ideje.

– Ó, akkor ezért ordítottam egy kiadósat a főnök arcába.

– Igaza volt?

– Feltétlenül. Már vagy ezerszer meg akartam tenni, de egyszer csak azt éreztem: ha most nem szembesítem – még akkor is, ha menten kirúg -, akkor el fogok sorvadni. Azt pedig nem akartam. Csak utólag vettem észre, hogy ezt nem túl csendesen tettem meg.

– És kirúgta?

– Nem. Sőt. Az első döbbenet után igazat adott nekem. Én is csodálkoztam.

– Íme, fel is ismerte ebben az apró, ám jelentős mozzanatban a kapcsolódást. Remek.

– Köszönöm. Én meg már azt hittem, az állat jött ki belőlem.

– Másképp fogalmaznék. Az állat csak azt ösztönözte, amit eddig elfojtott.

– Igaz.

– Vénusz-Uránusz együttállás. Gátlások nélküli szerelemenergia.

– Ej, ez aztán nagyon romantikusan hangzik.

– Az is. De több síkon is értelmezhető. Lehet a szabad és zseniális alkotás erőtere. Bárhogyan csűrjük és csavarjuk, egy dolog benne van, benne kell, hogy legyen.

– Mi is az?

– A szerelem energiája. A lángoló, intenzív, zabolázhatatlan szerelem-erő.

– Így még sose hallottam beszélni. Egészen kipirult az arca.

– Tudja, vannak égi történések és témák, amikről nem lehet csak úgy, hideg tárgyilagossággal értekezni, mint könyvelő a negyedéves hiányról. Ez is ilyen.

– Vettem. Jól hangzik, igazán.

– Mert az is. Ahogyan az Ikrek jelébe újra megérkező Merkúr.

– Újra?

– Igen. Nem is olyan rég már járt a cikkelyben, de aztán hátrálni kezdett.

– Mint most a Szaturnusz?

– Hasonlóan. Több jelentős erőszálat is megmozgatott, de újra itt van.

– „Akárhogy is volt, most itt vagyok és ez a lényeg.”

– Gandalf. Én is imádom ezt a belépőjét. A Merkúr ennél egy fokkal barátságosabban toppan be az Ikrek jelébe.

– Figyelni fogom.

– Tegyen úgy. Szó esett még a félelem és a tudatosság kapcsolatáról és arról is, miért kell előre menni és haladni az utolsó pillanatig. És persze a szólásszabadságról.

– No, az ma kezd elillanni.

– Jól látja. Ezért volt fontos, hogy beszéljünk róla.

– És mi várható a jövő héten?

– Mondom töményen, írja, ha akarja. Nyilas telihold, Tejútra lépő Nap és Betelgeuse-Nap együttállás. Ezen kívül terítékre kerül a komfortzóna veszélyessége.

– Én azt hittem, komfortos, hiszen ez a neve.

– Ezért veszélyes. Teret kap az is, hogy a tudomány által igazolt dolgokhoz hogyan érdemes viszonyulnunk. Egy klasszikus szófordulatot is kivesézünk.

– Mégpedig?

– Ez az oly sokszor puffogtatott: akkor is szeretlek, ha… kezdetű régi nóta.

– Értem. És még? Számolom, ez még csak hat. Kell lennie egy hetediknek is a tarsolyában.

– Ügyes. Szemfüles. Igen, az utolsó téma arról szól, hogy mennyire rendelje alá az ember a spirituális egóját.

– Ettől kicsit felszaladt a szemöldököm.

– Pedig nem bonyolult, látni fogja. Száz szó is egyképpen végződik: ez vár ránk a jövő héten. Elégedett?

– Feltétlenül. És köszönöm ismét, hogy itt lehettem. Nagyon élveztem, különösen a faölelgetést.

– Látja, azt nélkülem is bármikor megteheti. Csak egy vagy több fa kell hozzá.

– Jövő vasárnap hol találkozunk?

– Olyan helyen, ami a tűzhöz kapcsolódik.

– A tűzhöz?

– Igen. Akkor már közel lesz a napforduló, méltó, hogy egy kicsit meghívjuk a tűz elemét. De ne sablonokban gondolkodjon.

– Pedig kezdtem a tűzoltóságon filózni, hogy melyik lehet a helyszín.

– Hideg, hideg. Egy hétig ne gondolkodjon, inkább érzékeljen. És kerülje a kliséket.

– Megpróbálom.

– Akkor egy hét múlva valahol, ami a tűzhöz kapcsolódik.

– Remélem, hogy ott leszek.

– Én igen. Viszlát.

– Viszontlátásra!

kép: pixabay.com

a sziget csúcsa – innét jó széttekinteni és hétre nézni

– Á, maga az? Milyen hamar újra találkoztunk.

– Üdvözlöm. Micsoda meglepetés. Legalábbis nekem, mert ahogy elnézem, nem tűnik túlságosan meglepettnek.

– Elárult az arcom? Igen, tudtam, hogy jönni fog.

– Honnan? Hiszen múlt héten a parkban futottunk össze, ez meg egy óriási pályaudvar.

– Na és? Ha dolgunk van egymással, akkor egy teltházas stadionkoncert kellős közepén is összetalálkozunk.

– Dolgunk van egymással? Ezt meg hogy értsem?

– Éppen ahogy mondom. Mit gondol, miért akadtunk össze ezen a szép vasárnapon ismét?

– Véletlenül éppen erre sétáltam. Ahogy- felteszem – ön is.

– És ha éppen el akarnék utazni?

– Cuccok nélkül? Nem hinném.

– Akkor olyannak néz engem, aki csak úgy, minden célszerűség nélkül trainspottingol?

– Nem, azt azért nem. Árulja el, mi járatban? Csak nem azt akarja, amit előző vasárnap?

– Dehogynem, a szöget pont a kellős közepén találta fejen, már rá is számolhatnak.

– De hát itt minden van, ami nem jó az elmerengéshez meg a hátranézéshez.

– Hétrenézés. Egy betű is sokat számít. Amúgy pedig: kell ennél jobb hely?

– De hát az a nyugalom, amiről a múltkor papolt, bocsánat: beszélt? Itt járnak-kelnek, ordítanak, percenkét kétszer harsog a hangosbemondó – minden van, csak meghittség és béke szigete nincs.

– Biztos benne?

– Könyörgöm, nézzen már körül! Látom, hogy nyitva a szeme, csak azt kell lássa, amit én is.

– Igen, a látvány számomra is ugyanaz. A különbség ellenben óriási.

– Hogy lehet bármi eltérés, ha egyazon pályaudvart, ugyanazokat a vonatokat, embereket, hamburgeres bódét bámuljuk?

– Barátom, én itt ezernyi kuckózós helyet látok. Bárhol és akárhol.

– Megint viccel? Ugrat, mert lassabban forognak a kerekeim?

– Szó sincs róla. Csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy igen, látom, hallom, érzékelem és teljes tudatában vagyok: ez ténylegesen egy nyüzsgő vasúti csomópont.

– Eddig egyetértünk. És?

– És ebben a hangyaboly-szerű gócpontban bárhol találok egy apró felületet, ahová le tudok ülni és képes vagyok elmélyülni.

– És a zsivaj?

– Az kívül marad. Mert szabad vagyok.

– Mi az, hogy szabad? A füle is az, hogy nem zökkenti ki, ha fél méterre magától búcsúzkodnak, veszekednek, vallanak szerelmet?

– Belső csend. Azért vagyok szabad, mert a külső zajoknak nem engedem meg a kizökkentést. Ez a valódi függetlenség. Jó megélni csendes, napos-árnyas parkban, de kell tudni egy ennyire pezsgő vonatfészekben is.

– Á, kezdem érteni.

– Csodás. Ha innen nézi, ez a világ egyik legbékésebb szigete.

– Azért a nyári szabimat nem itt tölteném.

– Ahogy gondolja. Sokat tanulna egy-két hét alatt is.

– Még csak az kéne. Mondja csak, miért éppen pályaudvart választott? Annyi helyen van tömeg és nyüzsi, miért ide vezették a lábai?

– Mert itt koncentrálódik a szabadság és a lehetőségek végtelenje. Pár percenként indul egy-egy szerelvény az ország számos pontjára, sőt: még a határokon is túlra.

– Ezért pályaudvar…

– Igen, tisztában vagyok ezzel is. Ellenben valódi, belső énjáték játszani a pályaudvar adta lehetőséggel.

– Ööö… Ezt hogy is értsem, hogy ne félreértsem?

– Egyszerűen. A lehető legközönségesebb módon. Gondolatban bármelyikre felszállhatok, és azonnal útnak indulok. Vagy öt perccel később egy másik szegletbe. A szeme láttára működik a párhuzamos valóságok világa.

– Magas, magas. De kezdem azt hinni, hogy amit mond, abban van valami rendszer, csak még nem értem teljesen.

– Az agya nem érti, az agya. Ha a szíve se értené, közönséges futóbolondnak tartana és már itt se lenne.

– Akkor hát: mindkettőnket ide hozott a lábunk és újra összetalálkoztunk. Történt valami a héten?

– Mi az, hogy. Elmeséljem?

– Ha megteszi, lekötelez. Igyekszem hálás és együttműködő hallgatóság lenni.

– Köszönöm. Emlékszik még, mi a lényeg?

– Igen, rémlik. Egy hét hátra, egy hét előre. Mint a bécsi keringő. Bár abból a városból a nevét viselő szelet jobban bejön…

– Hát, a lényeget legalábbis megfogta. Nem a bécsiszelettel, persze. Ha kíváncsi, elmesélem az elmúlt hét eseményeit, égtükörben nézve.

– Epedő fülekkel hallgatom!

– Nap-Plútó trigon. Asztalcsapkodós energia.

– Szóval kihozta az állatot az emberből.

– Dehogyis! Csak méltatlan, nem megoldott helyzetekben csattant a falap.

– Az mindjárt más.

– Egy hete említettem a Merkúrt, aki hátrál. Most ért el a Fiastyúkhoz, hogy egy kis termékenységet hintsen szét. Amúgy meg együttállásban is van a Nappal.

– Izgalmasnak hangzik.

– Az is, higgye el. Pontosabban: tapasztalja meg. Ha már Nap: átlépett az Ikrek asztrológiai jelébe.

– Mintha csak egy másik vonatra szállt volna, mi?

– Ügyes, találó. Akár így is tekinthet rá. Azt tudta, hogy a galaxis visszafelé olvasva ennyit tesz: szikszalag?

– Ne már!

– Betűzze csak le, nyugodtan.

– Tényleg.

– No, ez is megért egy mesét. Ahogyan a pillanat ereje és a lufik is.

– Lufik?

– Igen, lufik. Tudja, olyan színes, felfújható gumiizék, amiket imádnak a gyerekek.

– Tudom, mi az a lufi.

– No, a történet róluk is szólt. Szépek és jók, de ne akarjunk illúziókból fújni, mert amikor kidurran, bizton és fájóan zuhanunk pofára.

– Ki tenne olyan marhaságot, hogy illúziólufit pumpál?

– Nézzen csak körbe. Látja azt a rengeteg embert, pályaudvar-szerte?

– Nehéz lenne nem észrevenni őket.

– Nos, akkor rengeteg lufifújót is lát, akik illúzióval töltik meg a léggömbjüket. Legalább a nyolcvan százalékuk, de ennél sokkal több is lehet.

– Elég komoran hangzik.

– Csak pillanatnyi helyzet. Tudja, állapotfelvétel, ahogy a doki mondja.

– Akkor úgy mondom: nem túl rózsás a diagnózis.

– Találó. De van remény a felépülésre.

– Ha jól számolom, megvolt a hét. Mi lesz a jövő héten?

– De jól belejött a protokollba! Emelem kalapom. Sorolom, figyeljen: Kos Mars, Mars-Jupiter együttállás, Ikrek újhold, a dolgok nem megfogható lényege, az indulatkezelés, az ítéletmentesség és egy meglepetés is saját történetet kap.

– Hű, ez megint tömör volt, mint a nagyapám vegyigyümi pálinkája.

– Kösz a hasonlatot. Legalább tiszta volt?

– Dehogy is. Minden potyadékot beletett, amit bármelyik gyümölcsfa alatt talált. Fájt tőle a fejem, mintha az a kerekeket kalapáló ember most idejönne halántékon vágni.

– Akkor mégsem tetszik a párhuzam. Mert ez vegyes ugyan, de tiszta.

– Visszavontam.

– Köszönöm. Nos, ideje indulnunk.

– Kár, olyan hamar elperegnek ezek a percek. Jövő héten hol találkozunk?

– Ki mondta, hogy fogunk?

– Azt hittem, hogy…

– Persze, hogy fogunk. De nem beszélhetjük meg előre.

– Miért?

– Úgy elveszne a varázsa. Ha az a dolgunk, ha az az utunk, hogy egy hét múlva is együtt hétrenézőzzünk, akkor mind az én, mind a maga lábai egyazon helyre vezetnek bennünket, egyazon időben.

– Ez a szerencsés véletlen.

– Ami nincs. Sorsszerűség – talán igen. Most viszont tényleg csak bámulni akarom a vonatokat. Köszönöm, hogy velem tarott.

– Hálás vagyok, hogy ennyi okossággal gazdagított. Viszlát!

– Ég önnel!

kép: pixabay.com

– Üdvözlöm, mi járatban? Miért vonult félre?

– Jó estét, köszönöm a kérdését! Igazából kerestem egy csendes zugot. Ez, amire éppen ráleltem, úgyszólván tökéletes.

– Mi tagadás, kedves, aranyos, mi több: otthonos hely. Befészkelődésre való. Ilyesmiben utazik?

– Igen. A helyzet az, hogy kéne egy kis leltárt végeznem.

– Leltárt? Netán boltos? Esetleg könyvelő?

– Khmmm. Most majdnem hangosra sikerült a kuncogásom. De nem nevetem ki; kérem, félre ne értsen. Se boltos, se könyvelő, se káeshás nem vagyok.

– Hát akkor? Minek akar és főleg: mit akar leltározni?

– Hetet.

– Hetet?

– Igen, hetet.

– Van humorérzéke, azt megállapítottam. Hetet és havat is?

– Nem, nem. Még csak nem is vicceltem, legalábbis most nem. Heti leltárt végzek, ehhez kerestem egy szuper sarkot, félreeső, nyugodt beszögellést.

– Mire jó hetente leltározni? Régebben ezt január elején csinálták, ki se nyitottak pár napig az üzletek.

– Az más. Az évfordulós leltár, inkább rovancsolás. Összegezték, minek kelt lába és fejet vakartak, mit hogyan lehet el- és lepapírozni.

– Értem. Még emlékszem rá. Jó, ha nem akarja elmondani, nem tolakszom.

– Dehogyis, ne vicceljen. Már nevet is adtam ezeknek a vasárnap esti félrekuckózásoknak. Hétrenézőzök.

– Hétrenéző? Az meg mi a manó?

– Egy fura összetett, vagy inkább: összebarkácsolt szó. Benne van több dolog is. Hétre néz, mert egy hetet visszafelé, egyet pedig előre vizsgálok meg.

– Eddig értem, tiszta sor, biztosan tudom követni.

– Remek. Megnyugtatom, nem bonyolítom túl. Hátranéző is, hiszen az egyik hét már szinte elmúlik, mire keresek egy-egy padot és leülök rá merengeni.

– Mit rejt még a szókoktél?

– Égre nézést.

– Ez azért kissé erőltetett, nem?

– Hát… Miért, a borosdugó magától ugrik ki a palackból?

– Igaz. Hogy értsem az égre nézést?

– Ahogy mondom. Szó szerint. Mert a legtöbb dolgot égi történések tükrében vizsgálom.

– Á… Szóval maga ért hozzá. Én is szoktam csillagokat látni. Utána persze be kell borogassam a bal kislábujjam. Pedig szegény Máli néni halála óta arrébb se toltuk a kredencet. Tudja, kegyelet, meg emlékőrzés.

– Isten nyugtassa Máli nénit. Kíváncsi rá, hogyan hétrenézek?

– Naná. Csak nem akartam tolakodó lenni, meg kullancsnak tűnni. De ha már felajánlotta, szíves-örömest élek vele, vagy ha magának az jobban tetszik, akkor kapva kapok. De ha bármikor zavaróvá válok, elpárolgok.

– Szó sincs róla. Játsszunk egyet! Nekem is jobb, ha van mellettem valaki. Amikor hangosan mondom ki a történéseket, jobban átlátom őket. Majd azt fogom képzelni, maga egy érdeklődő, egyszemélyes hallgatóság, akihez beszélek ugyan, de nem várok választ. Jó lesz így?

– Szuper. De azért kérdezhetek?

– Persze, ne fojtsa el, nem az operában ül, babgulyás után. Kezdhetjük?

– Vágjunk bele.

– Rendben.

– A Jupiter a Kos jelébe lépett. Ez egy csodás, tüzes sztori, ráadásul meglehetősen ritka is. Ha szerencséje van, és soká húzza, 7-8 alkalommal éli meg. Bölcs kezdetekhez jó.

– Mint a hegyes erős paprika, mi?

– Ezt meg se hallottam. De igen, erő van benne. Hold és Vénusz szembenállása. Érzékeny energia, a nőiség esszenciális megértéséhez kitűnő. Rövid, de velős.

– Az pirítósban is ínycsiklandó, csak legyen elég őrölt bors hozzá.

– Látom, régen volt az ebéd… Folytathatjuk?

– Persze. Majd igyekszem nem közbekorogni, akarom mondani: közbekotyogni.

– Jó. Kifejezetten hálás leszek, ha sikerül is. De ne vegye magára; megfogadtam, hogy ma kedvesen fogok viselkedni. Legalábbis önmagamhoz képest. Hol is tartottam? Ja, igen. Skorpió telihold. De csavar is van a sztoriban, mert ott az Algol, aminek ugyan szörnyű a híre, mégis jó.

– Mint Shakespeare kapitány a Csillagporban?

– Úgy-úgy. Csak még úgyabbul. Hétfő kora reggel lesz a buli, most már tud róla, ne maradjon ki belőle.

– Köszönöm. Örök hálám üldözze, ne csak az emésztési hangjaim.

– Úgy legyen. De haladjunk tovább. Könyvírás. Varázslat. Egy mondatba szerkesztve: a könyvírás varázslata.

– No, erről most nem szólnék semmit. Ahhoz előbb el kell olvasnom, fércmű-e, vagy sem.

– Várjon még kicsit és lehull a lepel. Reméljük, nem ide kötődik, hogy a hibázásnak megvan a maga előnye.

– Tényleg?

– Valóban. Lehet, hiba volt tőlem, hogy kedvesen bár, de végtelen határozottsággal nem kértem meg magát, hogy fosszon meg jelenlététől?

– Mi van?

– Semmi. Csak nyakatekerten vicceltem. Valami haszna talán mutatkozik magának is, hogy most engem hallgat és valami beszélgetés-féle is kikanyarodik köztük.

– Biztosíthatom, élvezem.

– Ennek örülök. Néha ugyanis elgondolkodok rajta, nem vagyok-e egy rakás unalom.

– Szó sincs róla, eddig legalábbis még egyet sem ásítottam, csak korogtam.

– Megint a gyomra… Mindegy is. Fekete macska, balszerencse, péntek tizenharmadika.

– Igen, megvolt.

– No, ez is kapott mesét. Hogy miért nem kell tőle berezelni.

– Remek. Kaptam egy defektet, szóval el fogom olvasni, mert még most is érzem a bosszúságot.

– Akkor magának különösen ajánlom.

– Élni fogok vele.

– Akkor maga tökös. Más szóval connemarai.

– Az meg mi a rosseb?

– Szó nincs róla. A magyarázatért Írországig kéne mennie, de minimum a térképéig. Az írek Székelyföldje, legalábbi Szerb Antal szerint. Ott teremnek a belevaló, tökös, bátor emberek.

– Köszönöm, ön kitűnő emberismerő, erről kezdek meggyőződni.

– Maga meg hízeleg. De megvolt a hét darab előző heti mozzanat. Jöjjön a jövő.

– Csak ha boldog!

– Az magán múlik csak. Hegyezze a fülét, elmesélek pár dolgot, hogy rákészülhessen. De figyeljen jól, mert csak egyszer fogom elmondani!

– Ezer fül és bevéső emlékezet vagyok!

– Meg szarkasztikus humor, ezt ki ne hagyja az önéletrajzából. Szóval: Nap-Plútó trigon, hátráló Merkúr a Fiastyúknál, Ikrek Nap, Nap-Merkúr, a kifordítás hatalma és a pillanat ereje. És még egy meglepetés.

– Ezt az utolsót értem maradéktalanul. A többi egy kicsit zagyva volt, már ha meg nem sértem. De ha kapok meglepetést, annak örülök, mint Mikulás a béleletlen kéményeknek.

– Nem vagyok mimóza, nem sértett meg; szóltam, tömör lesz. Mintha tűzcsapból hörpölne.. Nem is volt célom, hogy megértse, csak eldaráltam a jövő hetet. Jó lesz, higgye el. Látja, ezért jöttem.

– Ezért?

– Igen. Hétre nézni. Most végeztünk, úgyhogy viszlát.

– Nem mondom, hamar elköszön; most kezdtem belejönni.

– Nyugalom. Ha mázlija van, jövő héten is összefuthatunk. Nem fogok elbújni; ha kedve van, tartson velem!

– Naná, köszönöm! Viszlát!

– Ég önnel!

kép: pixabay.com

egy pad. a pad. már csak le kell ülni és beszélgetve összegezni